Engedd meg

Add, hogy magamhoz ölelhessek

Minden szenvedő gyermeket

Letöröljem égő könnyüket

Gyógyítsam a vérző sebeket

Adj kezükbe papírsárkányt

Legyen olyan, mint egykor

Védelmező anyai ölet

Csillagfényes gyermekkort

Katicabogárt tenyerükbe

Önfeledt kacajt, homokvárat

Tündérmesét, lágy altatót

Habos süteményt, százat

Ringasd őket karjaidban

Hozz szemükre mézes álmot

Ne lássák a rémült rettenetet

A kínoktól üvöltő valóságot

Add át fájdalmukat nekem

Adj erőt, hogy elviseljem.

A fenevad

Mint ugrásra kész fenevad

Lapulva bújik a sarokban

Felzabál minden elevent

Éhsége olthatatlan 

Gyomrában rothad a boldogság 

A rég halott álmok 

Vicsorgó pofájából nyál csorog

Ha megvillan bátorságod 

Hiába vetsz elé koncot 

Messze csalni nem lehet

Nyakában logó kolompjával

Az árnyakon túl is követ 

Ha lopva beoson lelkedbe

A remény fénye, bár halovány 

Veszett kutyaként visszakúszik

S váratlanul mar meg - a magány.

Hópelyhek

Hópelyhek kavarogtak, este volt

Váratlanul átsuhantál életemen

Beborított a fátyolszerű fehér lepel

Emléked már szivárványra festem

Hallom még a kedves nevetést

Egy gyűrött cédulát szorongatok

Kezem fűti tenyered melege

Kabátomon érzem füstös illatod

A megdermedt pillanat hevétől

Hirtelen olvadt a csillámló álom

Maradtam tágra zárt szemmel

A szavak megfagytak számon

Az örvénylő esti hóesésben

Jégvirág lettél sorsom ablakán

E varázslatot az Ég lehelte a Földre

Egy rebbenés volt, s el is tűnt talán.

Homokvár

Gyere, játssz velem - szólt a kislány

A fiúcskát gyönyörűnek látta

Szőke volt, szeplős és halk szavú

Mosolygott rá, s minden nap várta

Oly nagyon vágyott pajtása lenni

Hívta újra, de a kisfiú elszaladt

Vonzotta őt a szép homokvár

Hát másik játszótársra akadt

Érezték mégis a lelkük rejtekén

Kinél szívük otthonra lelhet

Nem lesz más e Föld kerekén

De addig talán ezer év is telhet.

Szédítő szabadság

Élni! S nem csak túlélni

Szeretni úgy, hogy ragyogj

Kicsiny gyertyaláng lenni

Minek fénye vakítja a Napot

Kívánni, mint szomjazó vetés

A langyos tavasz záporát

Vágyni, mint rab madár

A szédítő szabadság mámorát

Nem érteni, csak érezni

Várni, de a hiány ne fájjon

Nem írni, s nem is olvasni

A gondolat a szív útján járjon

Tudni, hogy nem az számít

Hol vagy, és épp mit teszel

Mert kezed, arcod ő érinti

Ki lelkedben palántát nevel

Hinni, hogy a boldogságnál

Semmi nincs, mi jobban éltet

Meglátni egy virág szirmában

A csodát, hisz ez maga az élet.

Ismeretlen ismerős

Rád néztem a Duna parton 

Még nem hiányoztál 

Nem örültem, s nem is fájt 

Csak egy idegen voltál

Néztelek, mint közeledsz

A pályaudvari tömegben 

Várakozás pírja arcomon

Napraforgó kezedben

Parázs égeti szívem helyét 

Búcsúzni jössz hozzám 

Nem veted le sáros cipőd

Szavad nem pazarlod rám

Szárnyaszegett lett az idő 

Árnyak suhanását láttam

Jöttek, s a ködben tűntek el

Mint az, kit egyszer vártam

Tegnap újra megtorpantam

Időtlenné hevült pillanat 

Fürkésztem a tekintetét

Különös érzés, ismeretlen illat.

Elmúlik

Gyermek voltam, ölelés kellett

Nem volt gyógyír: majd elmúlik

Írtam verset, szerelmest, szépet 

Elhittem, ez soha nem múlik

Földön hevertem megtaposva

Könyörögtem: múljon el! 

Csak léptek zaját hallottam

Ki törődne egy ilyennel

Véres volt a születésük

Mondták, a fájdalom elmúlik

Remegtem két életért 

Éreztem, ez sosem múlik

Ellöktek, nem kellettem

Miért nem múlik minden el?

Adjon az Ég szárnyakat 

De a Mindenható nem felelt

Kaptam üres bókokat, minek;

Mi nem volt, nem múlhatott

Láttam vágyat a szemekben

De senki nem hozott csillagot

Állok hát kifosztva, némán 

Minden álarc lassan lehullik

Meztelen valóm oly sebezhető 

Csak a magány sosem múlik. 

Egyszer volt

Egyszer volt, hogy szívből szerettem

Harmatos mezőn neki pipacsot szedtem

Letérdeltem elé mezítláb a porba 

De ő felemelt, s két kezemet fogta

Gyöngéden vezetett a kavicsos úton

Féltett, mezítelen talpam összezúzom

Zsebkendőbe kötötte sebzett, vérző lábam

Hűs tenyerével csitította lázam

Tiszta ágyba fektette meggyötört testem

Csókjával élesztette rég halott lelkem

Halkan dúdolt, míg lehunytam szemem

Ő már tudta, többé nem pirkad nekem.

Emberek

Becsomagolt életek esőben, sáros utakon

Menetelnek szüntelen, talán jobb is, ha vakon

Fáradt remény süt a mélybarna szemekből

Vér szivárog némán a sebzett lelkekből

Talán hiszik, ha sorsuk leteszik a teremtői kézbe

A mostani fájdalom lesz majdani boldogságuk része.

Szemedben látom

Zavart mosollyal nézem arcodat

S szemedben látom a szerelmet 

Lassan, halkan ébred szíved körül

Szürke napjaidra nektárt csepegtet

Nézlek. Most te is csak engem látsz 

Tudom, minden sejted értem él

A rajongást látom szemedben 

Vad örvényként ölel a szenvedély

Nézem arcod, tudom minden ráncát 

Szemedben már rég nem látom

A szerelem észrevétlen elkopott 

De még mindig megölelsz ha fázom

Egymást nézve megyünk csendesen

Öreg kezünk puhán, féltőn összeér 

Látom, s te is látod szememben

A szeretetnél semmi nincs, mi többet ér.

Ami a tiéd

Van egy pillanat, ami a tiéd 

Rebbenésnyi idő, mikor még eldöntheted

Melyik útra lépsz, s indulsz el

Utánad szivárvány ébred, vagy förgeteg

Van egy pillanat, ami a tiéd

Amikor a választás még rajtad áll 

Kitárod bátran lelkedet

Vagy elfordulsz, hisz úgyis tovaszáll

Bölcsen dönteni nem lehet

Csak azután eszmélsz majd, hogy miért

Vezesse hát szíved tettedet

Mert mindig van egy pillanat, ami a tiéd.

Szilánkok

Állsz magadban a védelmező üvegfal mögött 

Mert a biztonság képzete kell mindenek fölött

Nem mersz élni, csak rettegsz, vajon túléled? 

Közben nem jutnak át a hangok, az illatok, a fények 

Kívül reked minden, mi eleven s való 

Hiszed, a fájdalom sem hatol át, de ez illúzió 

Az üveg hideg, kemény, s nem törhetetlen 

Repedni látszik, mint a jég, már nem töretlen 

Az élet minden nap feléd nyújtja reménnyel telt kezét 

Legyen bátorságod elfogadni a csodát, a Nap melegét

Lépj ki üvegkalitkádból, mely földhöz szegez

Mert egyszer szilánkjaira hull a fal, s halálra sebez.

Légy te...

Légy okos, mint a Nap, hogy fénylő Holdad lehessen

Légy bölcs Holdja, hogy ő sugarával melengessen

Arcod játéka, szemed csillogása meg nem unható csoda

Lényed varázsa legyen titok, akár egy hajdan lezárt fiola

De ne zárd be mélyen magadba, szeresd úgy, hogy érezze 

Öleljen szorosan karod, tested érintése vágyát ébressze

Az édes epret látva, mely ajkaid közt csordul, ő epekedve 

Ne akarjon mást, csak érinteni, s hogy szájához emelhesse

Lelked tisztasága legyen oly szűz, akár a frissen lehullt hó

Járásod, lépteid, mint szellő fodrozta tengeren ringó hajó

Nevetésed betöltse a szobát, huncut pillantásod nyomán

Ébredjen derű szívében, mint ujjaid játékától a zongorán

Légy kedvese, csillaga, mi örökkön ragyog, s utat mutat

Adj magadból, s meglelheted, mit szíved öröktől fogva kutat

Búcsúzások

Úszunk a létben, mint hófehér bárányfelhők

Titok hová tartunk, s kik voltunk azelőtt

Kölcsön kapott életedben semmi sem tiéd 

Megszületsz, s már búcsúzol. Nem érted miért? 

Búcsúzol az anyaméhtől, mi óvón védelmezett

Elengeded aztán a szerető anyai kezet

Elhagyod a házat, mi otthonod volt gyermekként 

Egy sírig tartó, örök, hű szerelemért 

Elengeded lányságod, asszonnyá leszel

Társad mellett szívből jövő, igaz hitet teszel

Szédítő boldogsággal feladod önös léted 

Mikor testedből adsz új életet, megérted

Mivégre hívott e világra istened

De gyermeked is már a távolból int neked

Hát búcsúzol ismét, s mire ocsúdnál

Ki úgy hitted, melletted áll, ő sem társad már 

Búcsúzol könnyezve újra és újra 

Szülők, barátok sírhantjára borulva

S mikor már mind, ki fontos volt elengedte kezed

Utolsó búcsúdat életedtől veszed.

Üvöltő csend

Sosem volt tiéd, hát őt is elengedted

Nem adta szívét, és te mégis szeretted

Emelt fővel búcsúzz, hisz nincs értelme már

Maradni ott, hol boldogság rád úgysem vár 

Szíved megdermedve tapostad napjaid

Csak érezni vágytad ölelő karjait 

Tudtad jól az első perctől, mégis tagadtál

Bár kinyílt két szemed, mégis vak maradtál  

Emberek, arcok, üres, hazug mondatok

Érdektelen, emlék nélküli kapcsolatok

Amikor elfogynak az érzések s a szavak

Végül már csak az üvöltő csend marad.

Nem tudom...

Nem tudom mikor fogta meg kezem

Egyszerű volt, lágy és észrevétlen

Mégis szívemben száz virág virult

Ahogy tenyerem az övébe simult

Nem tudom mikor érintette arcom

Talán amint ránk talált az alkony

Orcámon lángoló rózsák gyúltak

A csendes szavak némaságba fúltak

Nem tudom mikor lett övé a szívem

De már nem lehet, hogy elveszítsem

Egy hang, egy tekintet... ő maga

A nyári égbolt összes csillaga.

Nem tudom mikor sétált el halkan

Talán fájt, de én mégis hagytam

Néztem, amint távolodik puha lépte

S vele tűnik egy elmúlt élet emléke.  

Elmúlás

Ma még forrón tűzött a nap

De a szellő már hírül hozta 

A rozsdaszínű ősz illatát 

S búcsúztatja a madarakat

Az ölelkező fák megadón

Széttárják hosszú karjaikat

Elengedik lombgyermeküket

S maradnak szomorú-fakón

A lázas, őrült szerelmeket

Miket a nyár heve perzselt

Elmossa a hideg, szürke eső 

Többé már nem melengetnek

A hófehér paplan mindent beborít

De az elmúlás új kapukat nyit

Égett tarlón friss hajtás sarjad

S a fűszálon megcsillan a harmat.

Fátyoltánc

Táncolok lassan, zsúfolt termeken át

Mohó tekintetek fordulnak utánam

Kezek érintését érzem testemen

Boldognak tűnök lebbenő ruhámban

A lágy zene elnémul hirtelen

Túl sokan állnak hozzám túl közel

Lenézek a hófehér selyemre

Hisz szögesdrót az, mi körülölel

Néma sikolyom torkomra forr

Egy pillanat csak, s ismerős az érzés

Nem is fáj, nem éget már oly nagyon

Boldogság… elillant a kísértés.

Életeken át

Évszázadok útjain keresem őt, kit valaha megleltem

Könnyes-bús sorsokat megélve, életeken át

Talán tudta, én vagyok, ki örökkön szerettem

Láttam lelke kútját, éreztem méz-illatát

Hangját ma már csak madárdalban hallom

Parázsló tekintete a végtelen, csillagos égbolt

Ahogy arcom a harmatos hajnal sugarába tartom

Szerelme lángja a karácsony fénye volt

Azt kérded tőlem csendesen, s nincs benne derű

Honnan tudhatod, hogy örökkön szereted?

Halld hát, a válasz fájdalmasan egyszerű:

Nélküle nincs értelme semminek.

Egyszerűen

Tudd, hogy létezik valaki a milliárdból 

Aki rád gondol, ha megébred álmából

Fáradt arcod is gyönyörűnek látja 

Nem fél, hogy szívét neked kitárja 

Nem fél, hogy láncot ver rá közelséged

Mert boldogság számára puszta léted

Mosolyog szeme s szíve is, ha rád néz 

Hisz minden együtt töltött perc ajándék

Vigyáz rád, megóv s törődik veled

Nem hoz áldozatot, egyszerűen csak szeret 

Találkozni fogsz egyszer ezzel az eggyel 

Hát soha ne érd be kevesebbel.

A bábu

Ez nem az én életem, mit keresek itt

Marionett bábuként rángat, ki rám tekint 

Gúzsba kötve várom, hogy újra betaláljon

Egy jól irányzott, néma ütés gyomron vágjon 

Ezredszer is elhiszem, a hazug mosolyokat

Aztán érzem, a simító kéz hogy fojtogat

De a bábu nem érez, nincs szíve s lelke

Csak fából faragott könnyei gurulnak szerte. 

Jó lenne

Jó lenne veled lenni

Néha semmit tenni

Csak nézni mosolyod

Érezni, hogy a kezem fogod

Csak egy pillanat

Mit számít az idő, egy éj vagy egy élet 

Elég volt egy pillanat, és lelkembe égett 

Megkaptam mindent, gyermekkort, édeset 

Szerelmes, lázadó, vad kamaszéveket

Boldog, féktelen, szabad ifjúságot

Önfeledten ölelő édes-anyaságot

Kaladot, terveket, egy teljes élet zaját 

Kézen fogó öregkort, unokák kacaját 

Odaadott mindent, mi sosem volt enyém 

Csak egy pillanat, mi billogként égett belém

Nem kérek semmit

Nem akarok tőled semmit 

Ne légy hűséges támaszom

Nem kérek időt, perceket

Nem akarok sírni a válladon

Nem akarok tőled semmit 

Sem virágot, sem bókokat

Nem kell az érintésed

Nem kérek édes csókokat

Nem akarok semmit tőled

Az égboltról a csillagokat 

Hogy megóvj minden rossztól

Mosolyodat, szép szavakat

Nem akarok tőled semmit

Ne légy hangja csendemnek

Maradj semmi, mégis minden

Csak legyél része életemnek.

Csend

Ködként ölelő csend

Lágy, akár a puha kéz

Körbefon karjaival

Érintése megigéz

Áthallik, mi eleven

Csak az igaz hangok;

Néma mosolya édes 

Végre magam vagyok

Levetem jelmezem 

Most nem kell óvnia

Meztelen valóm védtelen 

Magányos harmónia.

Múlik...

Vénülő testem országútját

Tapossa az idő, a percek

Minden egyes lábnyoma

Egy-egy ráncban ölt testet

Enyészik a test, érik a lélek 

Fakul, mi egykor ragyogott

Bölcsesség, könnyek... az élet 

Mit a létezés maga után hagyott.

Halálsoron

Üres vagyok, elfogytak a szavak 

A kövek élesek talpam alatt

Serken a vér, hasít a fájdalom 

A létezést érzem elhalt lábamon 

Üres vagyok, nincs mosolyom

Lépdelek konokul a halálsoron

Fásult arc, egy meg nem élt élet

Idegen sorsom gyötrelme éget

Üres vagyok, emlékek sincsenek

Csak az éhes szemek kísértenek 

Odadobtam, s felfalták lelkem

De a kárhozatban nyugalmat leltem

Gyertek hát mind, ide lőjetek! 

Elvettetek mindent, nem félek tőletek 

Már feladtam, s most megadom magam

Kéjes-e a diadal, ha nincs könyörgő szavam? 

Gyufaszál

Eltévedtem. Bolyongok szüntelen

Hiszem, lehettem volna boldog s bűntelen

De kihuny lassan a fény s a remény 

Mint gyufaszál lángja vihar idején

Miért nem tudok őrjöngve üvölteni, 

Sebzett vadként kínok közt vergődni? 

Arcomra jégként dermedt a mosoly

Egy álságos világban lettem én is fogoly 

Tehetetlen elmém már a semmire vár 

Szívem helyén üres mellkasom mégis fáj.

Börtön

Ismerősként jöttem 

S mint idegen távozom 

Azt hiszed ismertél

De a Holddal változom

A biztonság börtönében 

Minden, mi volt lakoma

Nem oltotta éhemet 

Száraz kenyér e vacsora

Minden kedves szó 

Lánccsörgés fülemnek

Kezek lágy simítása

Mintha korbáccsal ütnének

Rácsok mögött élve 

Vajon ki a nyomorú rab

Én, vagy a hazug világ 

Ami már csak halni hagy.

Másképp

Másként nézel rám, mint más 

Mást gondolsz, ha azt mondom, társ 

Más az, ami boldoggá tehet

Vesd le hát magadról e terhet

Más. Nem rosszabb, csak másmilyen 

Jobb, ha nem különbözöl semmiben?

Életed ezért magányban teljen? 

Kell-e harcolni a világ ellen? 

Óvatos léptekkel haladva

Magadat soha meg nem tagadva

Meg lehet élni minden pillanatot

Mi másnak meg nem adatott. 

A kérdés most már csak annyi

Van-e bátorságod adni, s kapni?

Kell-e?

Kell-e a gyümölcs, ha még nem érett 

Eldobnád, mert te az édeset kérted? 

Kell-e még a virág, ha szirma hull

A lámpás, ha fénye többé nem gyúl; 

A gyermek is elesik ezerszer

Mit mondasz neki - többé ne kelj fel? 

Talpra segíted hát újra és újra 

Mert hiszel benne, egyszer majd tudja.

Ha nem látod a jövőt biztosan

Eltipornád a jelent, mielőtt megfogan?

Senki földjén

Szorítja torkom, szétveti mellem

Némán, tébolyultan üvöltök

Mintha körmeim a húsomban

Csökkenthetnék a fájdalmat

Mit magányom börtönében töltök.

Kibillenve a dermedt holtpontról

Élet s halál mezsgyéjén tántorgok

Ha a senki földjén falat húznak egyszer

S örökre az egyik oldalon ragadok

Hogy fogom elviselni az életet?

Varázslat

Suttogó tóparti éjen

Nézz fel, fel az égig

Bámuld a csillagokat

Hisz mind neked fénylik

Engedd a varázslatot

Kússzon át testeden

Borostyánként ölelve

Sóhajtón, nesztelen

Hallgasd a szellőt

Muzsikálni a nádon

Érezd meg némán

Mint csókol szájon

Hidd el a tó vizének

Puha csobogását

Gyöngéd érintését

Hullámzó  nászát

Éld meg a pillanatot

Amíg az nem gyötör

Holnap vihar támad

S mindent elsöpör.

Mi marad?

Illúzió a boldogság

Lebbenő hajnali szellő

Rád lehel, majd tovaszáll

Mint napégette felhő

Csillagos égbolton

A Göncölszekér rúdja

Nem látják szemeink

S már szívünk sem súgja

Ha ledőlnek a falak

Helyükön mi marad

Mondd kedvesem, romok

Vagy virágok nyílanak?

Névtelenül

Ne áltasd magad, nem ismered

A tudást másra hagyhatod

Ha csak sejtenéd, nem zárnál

Szívére újabb rozsdálló lakatot

Sosem játszanál hazug szavakkal 

Rideg, kegyetlen játékot. 

Nem volt ez szerelem, mi fáj 

Mikor hirtelen tovaszáll 

Csak egy bohóc a színpadon 

Ki fél, de vakmerőn odaáll

Hegekkel szabdalt szívét 

Megnyitja, mert adni akar

Önfeledt mosolyt varázsolna

Jutalma így lett gúnyos kacaj

Nem bátorság ez barátom

Rejtőzz acélmaszkod mögé 

Piros orr, festett örök-mosoly

Áll majd lelked, s a világ közé.

Kötelek

Volt egy élet, őszinte, tiszta 

Reménnyel csordultig telve

Benne boldogság sosem volt 

Mégis hittel fűszerezve

De több kellett, sokkal több 

Élvezet, kábult hevülés

Nem számított semmi, senki

Csak a mélységbe merülés

Aztán fel a csúcsra, újra 

Így kopott el kedves, barát 

Magad maradtál magadnak

Nem volt már, ki melletted állt

Szövetkeztél a gonosszal

Lelked tálcán kínáltad neki 

Konokul hittél hát benne

Ő segíthet csak, más senki

Társad így a magányod lett

Két kézzel megragadva őt 

Még mindig hitted, jó neked

De a félelem már fel-feltört

De hirtelen megnyílt szemed

A kárhozat máglyáján égve 

Kapaszkodni kezdtél rettegve

Egy pókhálónyi kötélbe

Minden lépés mérföld hosszú 

Kín és könny kíséri utad

Nem adod fel, hisz ÉLNI akarsz

Van már cél, mi irányt mutat

Bár szíved még lakattal zárva 

Rozsdás kulcsát féltve őrized

Közeleg egy sebzett, erős lélek 

S ő talán kulcs nélkül nyitja meg. 

Csigaház

Mindenki távozik, eltűnik 

Még igazán meg sem érkezett 

De már távolodik, megszűnik

Talán valamit még kérdezett... 

Meg sem hallom mit mondott 

Ha mennie kell, hát menjen

Vigyen mindent, mit hozott

Csak megmagyarázni ne kelljen 

Nem fejezet volt, csak egy oldal

Néhány sor, néhány gondolat 

Mit ceruzával írt, ő sem tollal

Megkönnyítve ezzel dolgomat

Mindenki kiszakít belőlem 

Csak egy darabot, nem túl nagyot

Messze elviszi azt is tőlem 

Mi marad, mit mindenki itt hagyott? 

Csak egy üres, törékeny váz 

Benne égő seb, a magány 

Festővásznon a ragacsos máz 

Életem, mint elhagyott csigaház.

Volt egyszer...

Kölyök szerelem, ártatlan-szép

Csak a kezek érintik egymást 

Ujjak fonódnak össze szorosan

Akkor  még nem vágytunk mást

Nem volt szó, mit értettem volna

S ő sem ismerte az enyémet 

Adott, s elvitt a szívemből 

Mély tüzű tekintete belém égett

Egyetlen éj a hegyek között 

Könnyben ázó, suttogó ígéret 

Szemünkben remény és fájdalom 

Nem hittük, hogy így érhet véget

Eltelt némán egy emberöltő

Neve csak a szívemben élt 

De a sors kinyitotta könyvét 

S a történet új életre kélt

Határokat sodort a vágy 

A feléledt szó nem apadt

Ott álltunk újra szemtől szemben 

S az ígéret beteljesületlen maradt.

Játsszunk!

Játsszunk! Játsszuk el, hogy szabad

Hogy nem bántanak az édes szavak

Óvatlan-őszinték, tiszták legyünk

Ne szennyezze hazugság nevünk

Játsszunk el egy boldogabb életet

Kérj tőlem bármit, ma kérheted

Mert most egyedül csak te vagy nekem

S e Földön számodra csak én létezem

Játsszuk el, hogy könyvünk most nyílik

A végtelen jövőben bízik

Minden őrült gondolatunk

E mesében csak ketten vagyunk

Játsszunk! Hisz mindentől meg tudsz óvni

Lehessek gyönge, s ne kelljen gyónni

Engedd be a csodát, mire vágyunk

Holnap már úgyis összedől világunk.

Szivárvány

Félelem. Szorítás a melledben

Nem mered megmutatni önmagad 

Ajkadat soha nem hagyhatják el

Szivárvány színű, őszinte szavak

Félelem. Messze eltaszíthat

A szeretet, mely burokként ölel

Elfogadássá nemesülhet-e

Vagy a megbékélés sosem jön el?

Félelem. Izzó billogként rettent

Mint élő céltábla állsz majd

Bűntelen vagy, és mégis bűnös 

Magányos utadon e kétség hajt

Félelem. Már nem bírod tovább 

Döbbenten kinyílnak szemeid

Ismeretlen valóságra eszmélsz

Eltűzted a rettegés szellemeit

Félelem. Többé nem társad már 

Erő költözött bátor szívedbe 

A szitán lehulló homokszemek

Beléptek szivárványszín életedbe.

Csak időt kérek

Csak időt kérek, semmi mást

Hadd lássam a felkelő napot 

Kínoktól gyötört testemben

Érezhessem még a holnapot

Csak időt adj nekem Istenem

A magból szárba szökő csodát 

Óvhassam karjaimmal őket 

Tűnő életem csillagporát

Nem kérek mást, csak perceket

A morajló tenger hangját 

Fákkal borított bérceket

Még ne a templomok harangját

Az időm túl gyorsan pereg

Mi másnak ólomsúly lánc 

Bár szilánkokon lépdelek

Nekem a legcsodásabb tánc

Csak időt kérek még, semmi mást.

Hazudj nekem

Árva a szívem, mert árvává tettem

Köré nehéz kőből falakat emeltem

Magányosan haldokol, csendben könyörög 

Szeretni akar, mert a szeretet örök 

Jöjj Kedves, nyújtsd ki óvó karjaid

Hazudd el, mától enyémek napjaid

Engedd, hogy elhiggyem jó lesz minden

A reményen túl, már semmim sincsen

Hagyd meg nekem ma éjjel a káprázatot

S ne suttogjon ajkad szomorú bocsánatot 

Ha szemedben látni vélem a hajnal fényét 

Itt hagyom távolodó léptem emlékét.

Papírsárkány

A boldogság papírsárkány

Repked, ha repíti a szél

De ha jön egy nyári zápor

Arcán a mosoly új útra kél

Az élet fogja fonalát

Hol húz, hol ereszt rajta

Engedi, a szél röptesse

De mindig fent sosem tartja

Tépázhatják vad viharok

Fagytól, jégtől elalél

Az élet csak akkor ragyog

Ha a sárkányt repíti a szél.

Ha lelkem egyszer tovaszáll

Ha egyszer tovaszáll lelkem

Megmarad-e belőlem, bennem

A szeretet, mit szívemben őrzök

Vagy enyészik a perc, mit e Földön töltök?

Ha egyszer tovaszáll lelkem

Lesz majd, aki tudja: éltem

Én, ki gyermekeimért harcba mentem

Lámpás voltam nekik, s ők csillagfény nekem

Ha egyszer tovaszáll lelkem

Tudják-e sok év múlva nevem

Kik most fontosak, vajon emlékeznek?

S ha kihuny világuk, ők is megérkeznek?

Ha egyszer tovaszáll lelkem

Keserű lesz-e a magányos szívekben

Az égő szerelmek bódító, édes illata

Szól e valaha rólunk könnyes-bús ballada?

Ha egyszer tovaszáll lelkem

Találkozol-e velem, kedvesem?

Egy hűs nyári hajnalon a deres fűszál közt

Százszorszép leszek, ki érted nyílt, hozzád jött.

Ki vagyok én?

Nem az, mit várnak mások

Nem hajtok fejet

Ha tekintélyt látok

Kimondom, amit érzek

Nem azt, mit kellene

Hiába az elvárás,

Én nem teszek ellene

Nem hordok szép ruhát

Nem mosolygok zavartan

Mert melenget a kedvesség

Ha őszintén kaptam

Tudok sírni, ha fáj

Nem szégyellem könnyem

De sosem fegyver kezemben

Ezt elengedtem könnyen

Nevetek, ha senki sem érti

Az sem baj, ha magamon

Tudok hittel bocsánatot kérni

És ehhez nem kell földi hatalom

Vagyok, akivé lettem hát

A tökéletlenség, mely tökéletes

A szabályos szabálytalanság

Az engedetlen, ki olykor kedves

Dacosan lépek, mindig előre

Minél meredekebb az út

Szükségem van az erőmre

De mind jobban erősít a múlt.

Hát élek!

Köszönöm, hogy élek

Hogy minden sejtemmel érzek 

Érzem a hárs, az orgona 

A friss föld, az eső illatát 

Érzem, ha fáj a szívem  

Mert messze egy jóbarát

Hűs éjszakán bőrömön 

Ahogy lebben a szellő 

Tóparton állva vizesen 

Ha a Napot bújtatja egy felhő

Szurkos fáradtságot testemben 

Egy hosszú, nehéz nap után 

Jeges limonádét számban 

Forró augusztusi délután 

Ha gyomron talál az árulás 

Kitől nem vártam soha

De már tudom az érzést

Az élet néha mostoha 

Apró, puha ujjacskákat  

Maszatos puszit arcomon

Szemeimen ólomsúlyokat 

Egy átvirrasztott hajnalon

Mezítláb sétálva a tengernél

A homokot talpam alatt

Számban a sós könnyeket 

Mely lassan, de elapadt

Nagymamám kezét kezemben 

Szívemben emlékek melegét 

Eszem boldogan elveszítve

A szerelem lángoló hevét

Van, hogy nagyon fáj, de

Őszinte hálát, hogy élhetek

Nem kívánhatnék sohasem

Ennél szebb, csodásabb életet 

Hisz minden érzések felett 

Érezem az éltető szeretetet.

Az élet értelme

Anyukám - a szó bársonyként simít

Létem mezején vadvirágként virít

Szívemhez szólal két drága hang

Mint két kicsinyke gyémántharang

Csilingelik lágyan a szeretetet

Beragyogják életükkel életemet.

Felirat hozzáadása

Eljön egyszer

Szeretnél szeretni

Könnyek közt nevetni

Hogy legyen ki átölel

Épp jókor enged el

Aztán majd visszahúz

Kitárja előtted a kaput

Mert csak téged akar

Ha fázol, óvón betakar

Forgat, s ha elszédülsz

Kacagva az ölébe ülsz

Tudja jól, ki vagy te

Mégsem kérdés, marad-e

Látja benned a szépet

Nem csak egy szép képet

Megérzi gyenge lépted

Ha kemény vagy éppen

Tudja azt is, erőd mögött

Féltő szív dübörög

Erők harca ez benned

A jó irányt nem leled

Egyszerre vonz és taszít még

De megtartod szíved hitét.

A lecke

Csak ülsz, bámulsz és nem érted

Az élettől te sosem kérted

Megis meglop újra, nem ad

Azért teszi tán, hogy feladd?

Hogy lehettél ennyire vak

Hogy bízhattad rá magad?

Ezren ordítják füledbe rég

Ne hidd el az álságos mesét

Mégis hiszed, az ember jó

Nincs semmi hozzáfogható

De a sors bölcs és állhatatos

Tanít, míg a leckét megtanulod

Járd hát kitadtón a járt utat

Látod majd, mindig mást mutat

Ha megleled végül a helyes irányt

Az élet virágba borul, s győzelmet kiált

Anonim vers

Melyik az a pillanat, mi az a szikra 

Ami eldönti, ott és akkor mi lesz a nyitja

Szívednek, szívemnek

Vagy végleg megdermed

Mint sárba ragadt kocsikerekek.

Mint mozdulatlan filmkocka 

Mely őrzi a pillanat varázsát 

Nem tudhatod mi lesz, mi elillan 

Mert a "vége" felirat hirtelen felvillan.