Azt, aki te vagy

Nyújtsd ki kezed, tenyered nyisd
Mi menni akar, engedd, vidd
Bebocsátást aki tőled kérhet
Annak nem lesz zajos lépted
Meglátja a foltot ruhádon
És érti majd, hogy ez a vászon
Épp attól oly színes-míves
De semmiképp sem díszes
Hogy benne az ember ÉL
Minden ránca erről mesél
S megdobban ettől szíve
Újjá éled hamvadó hite
Van még valaki e Földön
Kinek lelke nem börtön
Ki a széllel együtt dalol
A zord világgal is dacol
Ki érti a madár énekét
Látja a szivárvány színét
Mosolya hegyeket bont
Szikkadt földre záport ont
Tudja, hogy a rút is szép
Elhiszi még a mesét
Csillámport szór álmaira
Szárnyat csatol vágyaira
Kivel oly könnyű a lét
Aki lelkében érzi a zenét
Ezt látja majd benned ő
S nem leszel sebezhető

Talán

Talán lesz hó, mi betakar
Puha és hangtalan
Talán lesz tűz, mi felkavar
S nem lesz parttalan
Talán lesz madár s etető
Remény a tavaszra
Talán fej felett tető
Szó nem a panaszra
Talán lesz napsugár
Mi melenget, nem éget
Talán lesz zöld fűszál
Mi egyszer megébred
Talán a szunnyadó szellem
Kibontja szirmait
S öntudattal telten
Megmutat valakit
Ki örökkön ott volt
De még nem kész a létre
Minden bogot felold
Nem kényszerít térdre
Talán kibújik burkából
Mutatja önmagát
Kilépve álomvilágából
Megleli sarkcsillagát
Talán mi összetört egykor
Majd újra eggyé lesz
Egy szív, egy élet, a gyerekkor
S lesz, aki kérdez
Talán lesznek válaszok
Balzsamos-gyógyítók
Mitől a szív nem sajog
Kedvesek, tanítók
Talán a jövő már itt áll
Ajtókon kopogtat
Nem sürget, kivár
Zászlót sem lobogtat
Csak meg kell hallani
Suttogó hívását
Talán meg kell vallani
A szív tanítását
Talán fellebben a fátyol
S túl az élet zaján
Áthallik a távol
Egyszer lesz ilyen talán.

Kemény szív

A kemény szív karcol;
Nem akar ontani vért,
Mégis bánt, maga sem tudja miért.

Miért lett kővé egykor?
Miért nem lüktet hevesen,
Ha egy szép szempár néz rá kedvesen.

Valami most történt.
Tán olvad mi volt fagyott;
Ez a szív újra él, már nem halott.

Tovatűnt a pillanat.
Dermedve lesújt és hasít,
Nem engedhet közel, csak eltaszít.

Versek

Szavak jelmezébe bújtatott érzések...
Néha színesek, olykor fakók e ruhák
Ma édesek, máskor keserűek a pirulák
A fájdalom, vagy az öröm könnyei áztatják
És mindig, mindig érzelmek járják át

A szépséges gém

Áll egy gém a tó partján, tűnő mozdulatlanságban
Márványszépségű madár, csodásabbat nem láttam
Teste kecses, lába hosszú, csőre, akár a míves tőr
Szárnya némán rebben, ha büszkén az ég felé tör
Csendben figyel, hosszan kivár, majd lecsap – vadászik
Ámulva figyeli egy másik, ő egyedül rá vágyik
De mit sem ér a szép külső, az őszinte elismerés
Mit számít ez, ha önmagának ő mégis oly kevés
Dermedt-könnyes tekintettel mered tükörképére
Hisz nem is emlékeztet arra a fenséges lényre
Aki visszanéz rá: ő ormótlan, ostoba, szárnyaszegett
Nem lesz méltó társa senkinek, a remény odaveszett
A boldogtalan gém mind jobban siratja életét
Társai szomorúan hallgatják gyászos énekét
Egyre sorvad a kecses test, enyészik a lélek
Hátat fordít szélnek, napnak - mindahánynak végleg
Érdemtelen kinek kéne? Nincs már, aki másként látja
Feladták a harcot érte, senki sem csodálja
Pillantását utoljára tükörképére veti,
Alábukik végül, s fájdalmát örökre feledi
Volt egy gém, a legszebb madár, mit valaha láttam
De nem hitte el magáról, s eltűnt a végtelen lápban.

A levetett kabát

Volt egy kabát, egykor szép és új
Boldoggá tett egyszerű létezése
Puhán, jóleső biztonsággal ölelt
Megszokottá lett a meleg érzése

De múlt az idő, a kabát kopott
Zsebe is kilyukadt észrevétlen
Néhány gomb már rég elveszett
Előtűntek hibái a hajnali fényben

Egy délután, sietős léptek közt
A vonzalom hirtelen minden elsöpör
Váratlanul rád mosolyog vágyad tárgya
Ó, mily csodás - de bűntudat gyötör

Hát elcsábulsz és megveszed
Jár neked ez a jutalom télre
Érzed mélyen, döntésed helytelen
Túlontúl nagy árat fizetsz érte

Mi lesz most viharvert társaddal
Ketten nem férnek meg a szekrényben
Jobb lesz neki más valaki vállán
Ki már fázik a vékony mellényben

Másnap reggel izgatottan készülsz
Végre felveheted új kabátod
Szép vagy benne, lám kivirultál
Észreveszi ezt minden barátod

Nyűtt kabátod kiteszed hát a ház elé
Hogy meglelje reá vágyó gazdáját
Estére csak hűlt helyét találod
Már tudod, sokan kedvelik fajtáját

Telnek a napok, az idő dermed
Szerzeményed egyre kényelmetlenebb
Fázol benne, és ez elszomorít
Tükörképed is mind idegenebb

Hiányzik az egykori társ ölelése
Mi kényelmesen, éppen rád illett
Melegített fagyos éjszakákon
S a fogasról ismerősként intett

Még a lyukas zsebet is vágyod
A titkos kis helyet a bélésben
Ahol mindig rálelhettél arra
Mit elveszettnek hittél régen

Már inkább kabát nélkül vacognál
Mint az újban pompáznál feszengve
Bár szinte fáj a régi hiánya
De hiába kérnéd vissza esengve

Tovatűnt az érzés, mi átjárt egykor
Magadba szippantva ismerős illatát
Parttalan a vágyad meglelni őt
Életed eltűnt vezérlőcsillagát

A vér szava

Ha elnémul a vér szava
Ha utat tör a gyűlölet
Fullasztó vörös köd mögül
Előbújik a sötét bűvölet
A vér nem válik vízzé soha
Bár néha fájó áldást hozna
Mert ma vér vért fakaszt
S e vért most testvér ontja
Dermedt-hideg tekintet
Pengeként metsző szavak
A zöld méreg húsig mar
Szívben nincs más csak harag
Ha némán haldoklik a szeretet
Ha a remény messze menekül
Sikító mondatok szilánk-nyomán
A fájdalom melledre feszül
Sót hintve a hasadt sebbe
A kín gúnyos kacajjal derül.

Esőtánc

Egy este, mit éjszaka követett,
Találkozás, hol valami született.
A varázslatos érzés hazakísért,
Földigiliszták tánca sokat ígért.
Minden - néha alig több a semminél.
Út, melyre talán magaddal vinnél.
De ha mennék visszajönnék-e?
Utamon elkísér lényed emléke.
Nyílt egy rózsa - tövissel, szirommal,

Ami örökre enyém.
Ez a történet most már az én mesém.

Drága Zsófikám!

Különleges vagy Te nekünk
EMBER a legjobbak közül
Szerencsések vagyunk mi mind
Kik ezt az asztalt üljük körül

Napként melengető önzetlen jóságod
Az áradó kedvesség, tiszta szíved
Mellyel mindnyájunkat körülveszel
Tudván tudd, ez tévútra sosem vihet

Talán ifjú korod naívságot hazudhat
De benned a lélek öreg-bölcs
Sorsod kemény kézzel bánt veled
Az élet túl korán meggyötört

Erőd végtelen, a csillagokig felér
Bátorságod nem láthat határt
Hallgass szíved csendes szavára
Mert a zajos elme olykor csalárd

Vár a világ, az idegen messzeség
Túl, túl a távoli Óperencián
Egy szertő szív vágyón hívó szava
Ölelésből többé nem lesz hiány

A szeretet soha el ne hagyjon
Költözzön szívedbe mindörökre
Teljesedjen kerekké léted, életed
Lépted sose vigyen rögökre

Repülj, szárnyalj a széllel magasan
A boldogság kék madara már Tiéd
De ne szorítsd magadhoz túl szorosan
Csak suttogj halkan egy varázsigét

S akkor megkaphatsz mindent
Mire lelked igaz hittel vágyik
Családot, otthont, gyermeket
Szíved már soha többé nem fázik

Nem veszek most búcsút Tőled
Valami már örökkön összeköt
El nem szakíthatja soha mérföld, határ
Mert ez a barátság végtelen és örök

Neked

Írnék neked szépet
A legszebb szavakat
Te vagy nekem minden
De ezt most nem szabad

Ha kottát tudnék vetni
Zeném az égig szállna
Angyalok seregével
Lelkünk parolázna

De nekünk a Föld jutott
Elválni tán sosem fogunk
Légy bárhol e bolygón
Mi már összetartozunk

Egy kicsi lélek

Egy kicsi lélek sorsát
Végül ki döntheti el?
Ki ül törvényt felette,
Hogy élni, vagy halni kell?

Kié e hatalom, mely
Szíveket szaggat szét?
Honnan tudhatja vajon,
Kit vár ölelőn a lét?

Ha egy kicsiny lélek
Jönne most sietve,
Miért taszítja vissza őt
Az időtlen végtelenbe?

Bölcsebb ő a legbölcsebbnél,
Tudja, mit s miért tesz.
Bár tengermély a fájdalom,
A döntés mégis övé lesz.

Több, mint elhiszed

Szíved mélyén tudod igaz valód
Méltatlanul elsüllyeszteni hajód
Ne engedd soha többé senkinek
Többre vagy képes, mint elhiszed

Élj meg a mában minden percet
Nem látod a holnap mit rejthet
Mert sorsod melletted nézd, elsiet
Többet ad az élet, mint elhiszed

Nem fordult el mindenki tőled
Rólad más, csak álmokat szőhet
Ne menekülj, így sokra nem viszed
Jobban szeretnek, mint elhiszed

Változik életed, a sors alakítja
Szíved tüzét lesz ki még felszítja
Bizonyságot kérsz? - ez lehetetlen
De kérlek, ez egyszer higgy nekem!

Gyermekem

Ha a szívem egy óceán lenne
Cseppenként szeretettel telve
Akkor sem lehetne elég nagy
Mióta létezel, s nekem vagy

Ha a lelkem lenne a kék égbolt
És bár e csoda réges rég volt
Ráfesteném születésed napját
Létem értelmének egy darabját

Ha életem az örök Nap lenne
Sugarával téged melengetne
Távolról óvnám minden léptedet
Soha el nem engedném kezedet

E vers, a kislányom 16. születésnapjára íródott.

Erdély

Néma csend van jó ideje
Csak a harkály kopog a fán
Zörren a dió az avaron
Ez a menyország talán
Lebben a langyos szellő
A fáradt lomb is fejet hajt
Melengető őszi napsugár
Érzéseim tánca ébren tart
Erdély, te csodaország
Ezelőtt sosem láttalak
Rabul ejtettél egy életre
Örökkön téged vártalak

Ébredés

Felébredek. S mint lopakodó kismacska,
Úgy osonsz csendesen a gondolataimba.
Hát újra itt vagy velem. Jó reggelt, Kedves.
Az eszmélés ma mitől oly keserves?
Mi ez a különös érzés a mellkasomban?
Miért vegyül fájdalom ólomsúly sóhajomba?
Már nem csak testben, lélekben is máshol,
De talán egyszer még közel lesz a távol.
Elveszteni nem lehet, mi sosem volt enyém;
Hogy marhat a fájdalom csalárdul így belém?
Lopnék érted időt - percet, órát, napot,
Ha megválthatnám a kegyetlen holnapot.

Nem érdekel, aki nem vagy

Nem érdekel, mennyi éveid száma, s hogy miből élsz
Azt akarom tudni, mersz-e találkozni azzal, mitől félsz
Tudsz-e futni az esőben, nem az eresz alá bújni
Nem törődve semmivel, szíved középpontjába jutni
Nem érdekel, mely bolygóid állnak együtt a Holddal
Azt akarom tudni, bántottak-e úgy, hogy szövetkeztél a gonosszal
Szerettél-e már annyira, hogy nem óvtad magad
Hogy el tudod-e viselni a saját, s az én kudarcomat
Voltál-e már őrült, nem nézve a lét korlátait
Érezted-e valaha az árulás mérgezett nyilait -
Úgy, hogy lélegzeted elhalt, melledből kiszakadt tüdőd
Szíveden soha nem gyógyuló, tátongó sebet ütött
Nem érdekel, hogy igaz-e, mit szép szavakkal mesélsz
Azt akarom tudni, az életedtől igazán mit remélsz
Hogy meséd hány őszinte gyermeket kacagtat
S ha összetörsz, mi az, ami belülről megtarthat
Nem érdekel, hogy az idő nyomot hagyott-e testeden
Azt akarom tudni, jönnél-e akkor is, ha nem engedem
Látod-e a szépet, ha az nem minden nap szép
Hiszed-e, hogy az élet egy csodákkal teli játék
Könnytől ázott arcod a Hold felé valaha fordítod?
Hogy aztán csontodig összetörten, mégis felállva ordítod:
Igen! Nézzétek, élek!
S tudod-e azt, hogy mindig vége lesz a télnek

Ajtók

Ajtó, melyen hiába zörgetsz,
Nincs ki mögötte felébred.
Ajtó, amely hosszan nyílik,
Ott les rád a vég, végzeted.
Egy ajtó, mi előtted tárva vár,
Azon lesz érdemes belépned.
Többé nem kell kérned, félned,
Mert szívedet végre meglelte léted.

Elmúlni

A dohányzás halált okozhat, olvasod
De az életet örökre úgysem birtokolhatod
Ez lenne halálod oka? Nem...
Szív nélkül nem éltél igazán sohasem
Tanulj meg szeretni őszintén, bátran
S akkor nem hiába hamvad el cigarettád a szádban

Nagymaminak

Nagymami, mesélj még, kérlek, sohase hagyd abba
Mondd el újra, hogy ne fájjon, így lépj a holnapba
Nagymami, szeress még, kérlek, soha el ne múljon
Ne hagyd, hogy az ész, mindig csak a szíved súgjon

Ismerni vélem életed, sorsod minden múló percét
Gyötrelmes napjaid, léted számolatlan fájó, s boldog emlékét
Életem része mind, hisz Te magad is az vagy
Általad lettem az, kit a szeretet soha el nem hagyhat

Gyermekkorod gyötrő éveiben nem gyógyított anyai kéz
Nem bújhattál karjaiba, ő már csak fájó emléket idéz
Nem óvott egy féltő apa, ki olyan, mint az enyém
Ha rémálmodból riadtál egy rideg nap sötét éjjelén

Boldogságot nem hozott a nász sem, csak nehéz éveket
Te szívedből adtál, mit a sors elvett - gyermekéleteket
Magány volt társad többször, mint azt érdemelted
Miért nem volt ott akkor senki, kit sorsod érdekelhet?

Könyörgő kérésed végül mégis meghallgattatott
Gyermekeidet többé nem ereszti el ölelő karod
Édesanya lettél, s bár napjaid eztán is ólom-nehezek
Lányod s kisfiad tiszta kacagása könnyítette lelkedet

Mentél az úton bátran, keményen, mindig csak előre
Nem riasztott semmi, így jutottál fel, fel a hegytetőre
Felnevelve gyermeket s unokát végtelen nagy szeretettel
Türelmed el sosem apadt, példát mutatsz ma is életeddel

Ezer emlék köt minket össze, drága Nagymamikám
Megtettünk mi együtt bármit, ugrottunk tüzes karikán
Türelmesen tanítottál, hogyan főzzek borsólevest
Kanasztában izgatottan gyűjtöttük a kettest, hetest

Kísértelek a munkába, együtt hordtuk ki a postát
Te vezettél kézen fogva, hogy megleljem az iskolát
Körbetáncoltuk a konyhát, s énekeltünk nevetve
Szomorúság sosem költözött mosolygó szemedbe

Ha tél, s jeges hideg volt, nekünk az sem számított
A szeretet a szívünkből egy percre se tágított
Volt nekünk egy közös titkunk, mit nem ismert senki
A titkosírásunkról a fátylat már nincs, mi fellebbenti

Mikor én is anya lettem, Te voltál, ki mellettem állt
Megtanítottad nekem a világ legszebb altatódalát
Nem fáradtál, órákon át ringattad sírdogáló kisbabám
Tudtam, olyat kapok Tőled, mit más senki nem adhat át

Hálás vagyok minden percért, mit Veled tölthettem
Szívem, hogyha szomorú volt, Neked kiönthettem
Tanácsaid, bölcsességed az életem útján átvezet
Bátorító szavaidért nem járhat más, csak köszönet

Nagymamikám, mesélj még, sohase hagyd abba
Vigyél mosolyt ezentúl is minden áldott napba
Nagymamikám szeressél még, soha el ne múljon
Fogd meg kérlek a kezem, hogyha feléd nyújtom

Amikor Isten nevet

A boldogság sóhajnyi kegyelem
Felfedezni ott, hol nem is keresem
Mikor nincs szükség szólaló kérésre
Rátalál a válasz a néma kérdésre
Megkapni, mielőtt még kérnéd
Az őszinte szót, az égbolt kékjét
Gyermekkacajt, ha eltörött a játék
Mosolyt akkor is, ha fáj még
Ha a koldus nem kér, ad neked
Amikor a boldog éj a mába átvezet
Forgatagban rálelni a kedves arcra
Önfeledten repülni a kitárt karba
Nem várt levelet reszketve bontani
A pillanatot soha el nem rontani
A terített asztalt mind körülülni
Tiszta szívvel hálás imába merülni
S ha a nap sugara áttöri a felleget
Bizton tudhatod akkor: Isten nevet

Eltaszítva

Nem kellek, mert nem vagyok jó neked

Mást vártál, talán szebbet, okosabbat 

Nem kellek, mert túl sok vagyok neked

Más dolgok látom, most fontosabbak 

Nem kellek, mert nem vagyok elég neked

Többet akarsz, olyat, ki jobb, sőt tökéletes

Nem kellek, mert túl kedves vagyok neked

Magányodba zárva lettél halott-üres

E vers margójára...

„- Élhet az ember szeretet nélkül, Hamil úr?
Nem válaszolt. (...)
- Miért nem válaszol, Hamil úr?
- Nagyon fiatal vagy, és jobb, ha nagyon fiatal korában bizonyos dolgokról nem tud az ember.
- Élhet az ember szeretet nélkül, Hamil úr?
- Igen - mondta, és lehajtotta a fejét, mintha szégyellné magát.
Erre sírva fakadtam.”

(Emil Ajar: Előttem az élet)

Apokalipszis

Porban fetrengsz, éhen pusztulsz, nem elég
Könny nélkül gyilkolsz, hogy élhess, nem elég
Dogmákban hiszel, nem elég neked
Ezért erre kényszeríted gyermeked
Lángol a kék bolygó, kéj az erőszak
Kinél a vagyon, annak mindent szabad
Az emberi élet hitvány, értéktelen
Mint rothadó alma az Édenkertben
Mivégre születtünk erre a Földre?
Hogy hatalomért menjünk ölre?
Hogy csalárd igazságot kántálva
Mételyt ültessük e haldokló világba?
Ha végnapjait éli, s rettegést fial
Csapkod a gonosz torz polipkarjaival
De ha tomboló vihart szivárvány követ
Tort ülhet végül a jó a gyalázat felett

Az vagy nekem...

Mint a februári szökőnap
Mint patak közepén egy kőlap
Bárányfelhőben úszó égbolt
A gyermekkor, mely oly rég volt
Hőségben a szökőkút cseppje
Egy vállamról elröppenő lepke
Számtan órán az egyenlet megoldása
Az évszakok nem múló körforgása
Lámpás, mi mutatja az utat
Elvarázsolva a naív kis bogarat
Zápor után a boldog szivárvány
Mi örökre eltűnik, tovaszáll

A helyes út

A helyes út kövezve van?
S ha nem, hát mivel rakták ki?
Tán tüskékkel szórták tele,
Vagy szirmokon lépdelhet bárki?

Milyen lesz, ha letérsz róla?
Ki kiált majd neked ezért?
Tudod, érzed majd magad is?
És lesz olyan, ki mégis megért?

Kit bántasz meg mélyen ezzel?
Te is sérülsz a séta során?
Nem láthatod az út végét,
Mi fakad fel lépted nyomán.

Ezer benned most a kérdés,
Mire választ csak az idő ad.
De ha mélyen magadba nézel,
Tudni fogod te magad.

Mégis lelépsz róla néha,
Mert vonz az ismeretlen titok,
Mint egy lezárt ajándékdoboz.
Bár tudod, a végén fájni fog.

Szavak

Szavak. Elkopnak, mint egy ócska kabát
Elhasznált mondatok, mit hajdan elhittél
Csakhogy a kedves, erőt adó már hazug
Pedig néhányat őriznél, magaddal vinnél

Szavak. Bántók, éles pengeként hasítók
Szeretnéd hinni, hogy ez nem a való
De mélyen bent érzed, hogy őszinte 

Épp ezért oly fájdalmas, és pusztító

Szavak. Szépek. Tévelyegsz sűrű erdejükben
Némelynek ideje lejárt, rég elkorhadt
Mi egykor édesen simította lelked
Mára semmit sem jelent, szétporladt

Egy szó. Nyílvessző, miben bíztál, elkerül
Most mellkasodba lávaként égetve hatol
Rajta sosem hegedő sebet ejt
Aki az íjat feszíti, ezért soha nem lakol

Kellene egy szótár, mely megmagyaráz
Láttatja, mi igaz, s azt is, ami hamis
Mert az értelem soha fel nem fogja
Amit az érző szív már évezrede tanít

Érinthetetlen

Valaki, kit nem ismersz, bár úgy hiszed, nyitott könyv
Valaki, ki mindig mosolyog, arcát nem áztatja könny
Egy ember, aki nevetve elhazudja: vele minden rendben
De senki nem kérdi tőle, ki lakik igazán e testben

Szája elnémult - nem kér támaszt, nem kiált oltalomért
Azt hiszi, az élet nem szed majd vámot a fájdalomért
De minden folyó megárad egyszer, s parttalanná válik
S a gát, mit erővel épített, elhasznált ruhaként lemállik

Végül mégis rálel egy lélek, kinek fontos lesz a válasz
Aki ad s befogad: szavakat, érzést, szeretetet, vágyat
Veszélyes út ez a sebzett, vérző, rég magányos szívnek
Sóhajnyi időre tán megkaphatja, hogy őt is elveszítse

Lassú tánc

Tengermély sötét, lassú tánc
Négy fal, mely óvón körbezár
Mégis ez maga a végtelen
Szabadon szárnyaló lélek-madár

Átjár a ritmus, lassú tánc
Ujjak, mik tétován keresik egymást
Isteni tudást szomjazva
Akár a nemlátók a varázsos írást

A lehelet összeér, lassú tánc
A nap-forró bőr hevülten sistereg
Öntudatlan mozdulatok
Két önfeledten játszó kisgyerek

Elhal a zene, de a tánc tovább él
Üteme lüktet, nem szűnik
Lehull a lágy kendő a szemről
S a láthatatlan derengve feltűnik

Nesztelen érintés, némán kiáltó ajkak
Szétpattan a lüktetve izzó lánc
Maszk már nem fedi az arcot
Csendesedik végül a lassú tánc
Véget ért az elképzelt románc...

Vágtass velem

Vágtass velem, légy a lovasom
S én szilaj paripád leszek
Gomolygó füst mögé bújó Hold
Lángolón perzselő lelkek

Nem érzünk bőrünkön fagyot
Nem kell zabla, sem nyereg
Csak a szél süvít köröttünk
De testünk nem ettől remeg

Vár a végtelen, befogadó távol
Az ismeretlen messzeség
Felesleges hozzá térkép, iránytű
Csak Isten tudja, ilyen lesz-e még

Kié a szíved?

Szeret-e téged őszintén, mélyen
Ki megmenti nyomorú életed
Majd könnyedén magadra hagy
Hogy aztán másét mentse meg

Tud-e még bízni az elhagyott szív
Ha egyszer szörnyűn megcsalatott
Érez-e még lényed iránt valamit
Vagy már végleg megtagadott

Lehet-e a tiszta lélek két helyen
Kettőt szeretve, ölelve egyszerre
Van-e ilyen boldogságos szerelem
Nem, sose váltsd az érzéseket fegyverre!

Szörnyű csalás, fájó ámítás ez
Bár lehetne ringató, mézédes való
A győzelem gyötrelmesen keserű
Hisz ezért túlontúl kemény az adó.

Ne zárj be minden kaput

Ha úgy érzed mindennek vége
Ha azt gondolod elfogyott az út
Ha azt hiszed senkinek sem kellesz
Akkor se zárj be minden kaput

Ha nem érted miért folytasd tovább
Ha léted csak egy mélységes kút
Ha túl nehéz már túlélni a percet
Akkor se zárj be minden kaput

Talán kinyílik majd egy ablak
S a huzat kisöpri a szürke hamut
Mi elégett lelkedből megmaradt
Hát ne zárj be minden kaput

Egy halvány fénysugár beszökhet
Ledöntve minden ordító tabut
Valaki, kinek mégis fontos vagy
Hát kérlek, ne zárj be minden kaput!

Viharban

Jöjj kegyetlen hurrikán, viharos orkán
Gyertek, ragadjátok fájdalmamat torkán
Söpörjetek ki mindent, mi éget, s hevül
Még az is jobb, ha üres maradok legbelül
Légy kegyes velem sötét hurrikán
Sodorj magaddal, forgass, szédíts
Tépd le rólam ólomsúly igám
S egy új, erősebb lélek-várat építs
De azt sem bánom, ha szétszaggatsz
Ha darabjaimat hordod szerte
De már nem viselem, hogy faggatsz
Szívemet túl sok szó ütötte-verte
Ne csitulj égi háború, villámok, mennydörgés
Félelmetes hangod végre nyomja el
Elmémben az iszonyú rettegést
Talán eljő egyszer a langyos tavaszi zápor
Megöntöz majd, és cseppjeivel feléleszt
S fejet hajt az élet, a keménykezű diktátor
Istenem! Én a szívemen kívül élek!

A nagy folyó

Nyugodt a nagy folyó, csendes,

nem veri vihar korbácsa

Ölén ringat, befogad

a sorsok kegyetlen kovácsa

Ezernyi fájó titkot rejt a mély,

amit a partból mohón kimart

Életek darabjait, lelkekben nem hagyva

csitulni a tomboló vihart

Nyugodt a nagy folyó, kanyarog,

mint viasz-bőrön az erek

Csendes útját csak ritkán törik meg

kopár, halott szigetek

Hordalékát ott lerakja,

olykor tán megkönnyebbül ettől;

Úgy hiszi, tisztán folyhat tovább,

vér már nem szivárog a sebekből.

De vize nem éltet; megmérgez,

fojtó, üres halált hoz

Reméli feléleszt, boldoggá tesz,

de csak gyötrőn megátkoz

Egyszer a nyugodt folyó is tengert ér,

óvó medrét elhagyja

Mely ölelő karjaiban,

hosszú útján tartja

Látja ekkor, semmit ért az út,

csak az emlékek, s a magány maradt

Nem lelt zöldellő partra,

az élet gúnyos mosollyal, mellette elhaladt

Kisfiamnak

Féltem bizony, milyen lesz
Hogyha egyszer megszületsz
Megszülettél, s rettegtem,
Hogy elveszítelek
Küzdöttél az első perctől
Tudtad, esélyed csak ez lehet
Minden pici sejtedből
Sugárzott a szeretetet
Összetartozunk, mint levél s a fa
Féltő lomb-karom átölel
S te virágoddal jutalmazol
Az életem majd felnövel
Azóta is harcolsz kicsim
Hitem benned el nem veszik
Tudod mi a tiszta jóság
Honnan van ez? - kérdezik
Szorítod a kezem éjjel
Arcom simítod azután
Álomittas hangon szólalsz
Szeretlek téged anyukám
Ajándékba adott az ég
Szíved engem választott
Hogy a fiam te lehettél
Minden nap hálát adok.

Volt egy álmom

Volt egy álmom éjjel
Szabadon szeretek
Szivárványon lépek
Sugárzón nevetek
Nem kellenek láncok
Rajtuk ólomlakat
Pókháló-boldogság
Soha el nem szakad
Pitypang-könnyű szívem
Röpülhet a széllel
Nem zárja be senki
Nem gyötöri kényszer
Mint tintafolt a papíron
Szertefut a kedvem
Nincs többé elvárás
Önmagam lehettem
De nem vagyok egyedül
A nappalok pergnek
Nem vernek bilincsbe
Kézenfognak, vezetnek
Volt egy álmom éjjel
A sebek behegedtek
Felébredtem, pirkad
Szabadon szeretnek.

Ezüsthíd

Fenn a Hold, ezüsthíd
Elindulok feléd
A túlparton a boldogság
Felém nyújta kezét
De hirtelen egy felhő
Takarja az eget
Elolvadt a fénylő út
A hullámsír eltemet

Lélekmozaikok

Légy erős! - mondják mások. 

De hol lakik benned az erő? 

Ezt én a szívedben látom. 

Ne a karjaidból hívd elő.

Bátor vagyok - hiszik sokan. 

Hegyet mászol, magasba repülsz? 

A bátorság máshol fogan,

Keresd belül, közelebb akkor kerülsz.

Hiszek magamban - szép mondat. 

De mi az amit elhiszel? 

Ajkad csak szavakat koptat. 

A gyengeség, mit az erős lélek elvisel.

Tudom, ki vagyok - mondod. 

Erős, bátor, magabiztos. 

De hogy ki vagy, csak akkor tudhatod, 

Ha utadban felfedezed a titkot.

Minél többet adsz magadból,

Annál több leszel te magad.

Ne félj, hogy mindent elveszítesz,

Mert a minden belőled fakad.

Lépéspróbák

Nyár van, perzsel.
De bennem ott bújik a tavasz.
Könnyű vagyok.
Ajkamra ma nem jön panasz.
Őszinte ölelés.
Forró kávé jeges-hidegen.
Kedves pillantás.
Ennyi kellett most nekem.
Lépek előre.
Talán holnap erő sem kell hozzá.
Ma nem félek.
Mert megtalált egy szófoszlány -
Bennem él.
Sziklaszívemből letört egy darabot.
Keresem szüntelen.
Ma még nem lelem, de megtudom, ki vagyok...

A szeretet koldusa

A szeretet koldusa most félreáll
Nem zárja karjaiba többé senki már
Nem remeg eztán a szeretetért
Odadobva ezért testét, lelkét
Szíve üres, és nem könyörög
Ágya felett nem lesz más,
Csak föld, fekete rögök
Kudarcot vallott mindenben
Miben valaha őszintén hitt
De kiszáll most a ringből
Hátra nem hagyva semmit.
Őszinte szeretet - nincs olyan
Csak szánalom és elvárás
De elég a fájdalomból
Többé nem használja őt senki más
A játék végleg véget ért.

Játszótér

Rémült esti szürkület

Kietlen, néma játszótér

Mint akasztott ember, leng a hinta

Mocskos, bűzös homokozó

Egy macska a piszkát takarítja

Sikítva üvölt a szél

Sápadt, halott levelet kerget

Törött padon éhes verebek

Arctalan betondzsungel

Ide sírni járnak a gyerekek.

Üresen

Egy katedrális falai közé bezárva, némán szüntelen;
Mint mise után, úgy kong minden, fáradt-üresen.

Ahogy lassan elsétál, vagy kapkodva pakol;
Nevetve távozik, még visszanéz, és másra lel valahol.

Levetve lombkoronáját, áll minden csupaszon
Mi bent volt, most elkorhadt. Utazom...

Dübörög a vonat a semmi felé. Az állomások üresek.
Nincs miért leszállni. Talán végre elfogynak sínek.

Szárnyalj

Engedj el mindent, szárnyalj szabadon.
Ha önmagad vagy, nincs már hatalom,
Amely gúzsba köt, láncot ver rád,
És a reménytelen mélységbe ránt.
Lángolj, égj perzselőn!
Ne félj, szíved tüzétől ne óvd magad.
Még ha ez téged is elemészt, elragad,
Ne húzz magad köré áttörhetetlen falat.
Talán a fájdalom könnye áztat majd százszor, ezerszer,
Hogy a boldogság madara rád leljen egyetlen egyszer.

Kőszív

Mivé leszek, ha bent minden sziklává dermed?
Ha lelkem üresen, némán tátong,
Mint hangverseny után az elhagyott koncerttermek.
Ha véső formálja szívemet, nem az áradó szeretet.
Mivé leszek, ha engedem, ha hagyom, hogy
Sivataggá tegye életemet a fájdalom.
Töviskabátot húzok, távol tartva a csalódást,
A közöny maszkját magamra öltöm,
Többé be nem engedek semmi mást.
Kőtáblába vésett szerelem; sima, kemény és jéghideg.
Nincs semmi többé, mi váratlan, az illúzió elveszett.
Hát engedem, hát hagyom, hogy most már így legyen,
Örökkön óvni fogom attól, ki ma sebet ejtett szívemen.

Zárd be a szíved

Zárd be jól a szíved,
S tégy rá erős lakatot,
Kulcsát oda ne add senkinek.
Ha majd eljön, aki érdemes,
Az kulcs nélkül nyitja meg.

A szavak hatalma

Hideg, romboló szavak
Mint hörögve tomboló hurrikán
Érzéketlen, maró gúny
Belesajdul minden porcikám
A szeretet pillangója tovaszállt
-ki tudja, időzött-e szívünkben? -
Most ürességet hagyott maga után
De nem fáj igazán, mondd miért nem?
A tisztánlátás jeges szele józanító?
A remény ígérete gyógyító?
Mégsem volt egyetlen percért sem kár
Hisz az, aki tegnap voltam,
Általa nem vagyok ma már.

Úton

Van, hogy úgy véled, látod az utat, 

Így bátran, magad is nekivágsz. 

Nem számít van-e ki irányt mutat, 

A legmagasabb bércre is felhágsz. 

Van úgy, hogy nem tudod, 

Meddig tart a séta. 

Kézen fognak, s úgy vezetnek, 

Vagy magadra hagynak néha. 

De úgy is eshet olykor, 

Sötét borul a jövőre. 

Az akarat falat húz eléd, 

S nem lelsz az éj-fekete kikötőre. 

De történjék bárhogyan, 

Ha előtted az út, indulj rajta tova! 

Lépj mindig előre! 

A bátor nem veszíthet soha.

A remény fénye

Megcsillan a remény, mint éjfekete szén közt a gyémánt.
De vigyázz, ne nyúlj utána mohón,
Mert az apró kő, ahogy jött, úgy tűnhet el némán.
Megeshet, hogy talmi volt a csillogás,
És a csodából nincs mi való,
Csak a kő keménysége, semmi más.
Mégis bízz, mert élni másért nem érdemes;
Boldogságod csak a hited hozhatja meg.

Mégis fáj

Az gondoltad önhitten, acélos már szíved,
De egy szó az éterből, s megingott hited.
Mint kártyavár dőlt le a kőfal,
Mitől remélted megvéd majd.
A szavak, mint éles penge, tűhegyes tőr
Szabdalták újra tested, a fájdalom meggyötör.
Most kell az erő, a hatalom magad felett,
Ne törj megint össze, s lásd újra kéknek az eget.

Válaszra ne várj

A horizonton lebukik az izzó nap
Átadva helyét a sűrű éjszakának
A látható eltűnik, a hallható elhallgat
Csak az elme zakatol, s a szív vallat
Kérdi a lelket - mi az mi ennyire fáj?
De válaszra ma éjjel nem nyílik száj
A fájdalom gyötör,testedbe fojtón bezár
Könnyebbülést most várva ne várj
Ha eljő a hajnal, harmat könnyet sírva
Kinyílik szemed, s olvasod mi van megírva

Van tovább

Bár fáj még, de felállsz és mész tovább.
Magad sem hiszed, de a távolban várnak rád csodák.
Csodák - mondom - mert véletlenek nincsenek;
Ki tegnap még idegen volt, ma az ajtódból int neked.
Ki mellett tegnap még szótlanul elmentél,
Mára életének része lettél.
Akiről hitted, örökre veled marad,
Holnap csak emlék, a fájdalom elapad.
Úgy érzed, hánykolódsz hajóddal a sors tengerén,
De te irányítod azt, a háborgó sós víz tetején.

Búcsúzom...

Búcsúzom. 

Számon a szavak, akár a buborékok 

Szétpattannak, majd könnycseppé válnak. 

Elengedlek, bár mindennél jobban akarlak. 

Nem volt elég, vagy elég jó, már mit sem számít, 

Hisz ha elfogyott az idő, mint egy tál sótalan étel, 

Már nem fontos, miért maradtunk mégis éhen.