Nyugodt a nagy folyó, csendes,
nem veri vihar korbácsa
Ölén ringat, befogad
a sorsok kegyetlen kovácsa
Ezernyi fájó titkot rejt a mély,
amit a partból mohón kimart
Életek darabjait, lelkekben nem hagyva
csitulni a tomboló vihart
Nyugodt a nagy folyó, kanyarog,
mint viasz-bőrön az erek
Csendes útját csak ritkán törik meg
kopár, halott szigetek
Hordalékát ott lerakja,
olykor tán megkönnyebbül ettől;
Úgy hiszi, tisztán folyhat tovább,
vér már nem szivárog a sebekből.
De vize nem éltet; megmérgez,
fojtó, üres halált hoz
Reméli feléleszt, boldoggá tesz,
de csak gyötrőn megátkoz
Egyszer a nyugodt folyó is tengert ér,
óvó medrét elhagyja
Mely ölelő karjaiban,
hosszú útján tartja
Látja ekkor, semmit ért az út,
csak az emlékek, s a magány maradt
Nem lelt zöldellő partra,
az élet gúnyos mosollyal, mellette elhaladt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése