Valaki, ki mindig mosolyog, arcát nem áztatja könny
Egy ember, aki nevetve elhazudja: vele minden rendben
De senki nem kérdi tőle, ki lakik igazán e testben
Szája elnémult - nem kér támaszt, nem kiált oltalomért
Azt hiszi, az élet nem szed majd vámot a fájdalomért
De minden folyó megárad egyszer, s parttalanná válik
S a gát, mit erővel épített, elhasznált ruhaként lemállik
Végül mégis rálel egy lélek, kinek fontos lesz a válasz
Aki ad s befogad: szavakat, érzést, szeretetet, vágyat
Veszélyes út ez a sebzett, vérző, rég magányos szívnek
Sóhajnyi időre tán megkaphatja, hogy őt is elveszítse
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése