Márványszépségű madár, csodásabbat nem láttam
Teste kecses, lába hosszú, csőre, akár a míves tőr
Szárnya némán rebben, ha büszkén az ég felé tör
Csendben figyel, hosszan kivár, majd lecsap – vadászik
Ámulva figyeli egy másik, ő egyedül rá vágyik
De mit sem ér a szép külső, az őszinte elismerés
Mit számít ez, ha önmagának ő mégis oly kevés
Dermedt-könnyes tekintettel mered tükörképére
Hisz nem is emlékeztet arra a fenséges lényre
Aki visszanéz rá: ő ormótlan, ostoba, szárnyaszegett
Nem lesz méltó társa senkinek, a remény odaveszett
A boldogtalan gém mind jobban siratja életét
Társai szomorúan hallgatják gyászos énekét
Egyre sorvad a kecses test, enyészik a lélek
Hátat fordít szélnek, napnak - mindahánynak végleg
Érdemtelen kinek kéne? Nincs már, aki másként látja
Feladták a harcot érte, senki sem csodálja
Pillantását utoljára tükörképére veti,
Alábukik végül, s fájdalmát örökre feledi
Volt egy gém, a legszebb madár, mit valaha láttam
De nem hitte el magáról, s eltűnt a végtelen lápban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése