Ringasd el a hajnalt
Ne törjön ránk sietve
Karjaidból ne ragadjon el
Ne hagyd, hogy megtegye
Őrizd még a csókokat
A lágyan szoros ölelést
Simító ujjaink nyomát
Az éltető, mézes érintést
Fesd újra az éjjel vásznát
Teríts rá vöröslő selymet
Lopd vissza hozzánk Kedves
A kókusz illatú szerelmet
Tükör voltál nekem, köszönöm!
Köszönöm nektek, mind!
A mosolyt, a csókokat, ölelést
A csontig ható, halálos kínt
Acélozó, édes-bús gyermekkort
Hogy anya lettem, aggódó, féltő
Reménytelen, szerelmes kamasz
Boldog feleség, elhagyott szerető
Barát, kiért tűzbe mentek olykor
Barát, kinek megbocsátottatok
Lépések, botlások, súlyos szavak
Miért tán nem nyerek bocsánatot
Árnyak, kik jöttetek, s tűntetek el
Nektek is köszönöm, mind!
A tükör egy-egy szilánkja voltatok
Gondolatom ma rátok visszatekint
Láttam magam szemetekben
Voltam az, kiért epedtek hiába
Tartottam én is tükröt nektek
Mikor játszottam, mint szeszélyes páva
Majd egy jeges téli éjjel megleltem
A legigazabb velencei tükröt
Nem csorbul, meg sem vakul soha
Óvom, mint a legdrágább gyöngyöt
Tanítók voltatok ti mellettem
Ma szívem mindőtöket megérint
Általatok lettem azzá, ki lépni mer
Hát köszönöm nektek, mind!
Eljött a nap, könnyeim pergnek
Szirmot bontott, s most ragyog
Elengedte kezemet, rálepétt az útra
S én boldog édesanyja vagyok
Szikrázik elméje, szíve erős
Éles nyelvétől óvjon az Isten
De mézként olvad keménysége
Mert a szeretetnél nagyobb kincse nincsen
Bár megtehetném érted
Hogy fájdalmad átvegyem
Minden sebed bennem égjen
Könnyíthessek ezzel lelkeden
Ha kiejtem neved, Kamilla
Szívemből árad a boldogság
Életed legyen, mint pillangók röpte
Nem kívánhatok Neked mást.
Szivárvány szélén veled ülni
Szemed tavában megmerülni
Hallgatni az eső kopogását
Mellkasodon szíved dobogását
Nem keresni választ, csak érezni
Tudni bizton, sohasem kérdezni
Együtt, mint borsó s a héja
Mint padlás, s hozzá a létra
Beszélni egy olyan nyelvet
Miben szívünk örömet lelhet
Nem bánni, ha másnak talány
Miért ragyog a fény, ha halovány
Pillantásodtól megremegni
Bizonyosnak lenni, nem tévedni
Vágyakozni azután, mi a miénk
Megtenni bármit, mert van kiért
Veled halni, érted születni újra
Minden útnak van jövője s múltja.
Bár tudnék annyit adni
Hogy ne érezd a hiányt
Míg szíved tüdeje levegőért
Fulladozva nem kiált
Bár tudnék annyit adni
Hogy érezd a bizonyosságot
Boldoggá tesz az orgona illata
Nem kívánok másik virágot
Bár tudnék szavakat adni
Ha a némaság ajkamat bevarrta
Fess mosolyt egy öleléssel
Ha karomat a magány bénítja
Bár tudnék annyit adni
Hogy ne mardosson a kétség
Világom kitöltöd, életem teljes
Amit adni tudok, mindenem tiéd.
Álmodom ezer színűt, újra meg újra
Az álom hörögve harcol az életért
Peregnek arcomon vérvörös könnyeim
Hiába rohanok, a fekete halál utolér
Rózsaszín bőröm áttetszőn tiszta
Csak lelkemen virít megannyi ütésnyom
Kék s zöld foltok tarkítják szerte
Acélszürke erő az, mit szívem köré von
Fehér lepellel borítják be testem
Nincs mennyegző, ez szemfedél
Talán egyszer világtalan ébredek fel
Színes álmom így majd véget ér.
Bántottalak, hisz olvaslak vakon is
Tudom hol vagy gyönge, sebezhető
Fentről ordítva hibáid sorát
Mit látok, s mi néven nem nevezhető
Hasadt már szívem szavaid élétől
A pokolba is követtelek, egy sötét éjjelen
De nem tudnálak nem szeretni
Mert megmutattad tiszta önvalód nekem
Beléd bújok, fájdalmad bennem ég
Saját testem vérzik, ha megsebezlek
Vállamra venném bűneid terhét
Halál jutalmam, de ha kéred, elengedlek
Szívemmel, testemmel, lelkemmel szeretlek
Nem várok remegve viszonzást
Elég puszta léted, pőre önmagad
Nem vágyom többé az ismeretlen mást
Talán látom majd ráncos, öreg szemed
Talán karcos nevetésed hallhatom még
Talán kézenfogva sétálunk el egyszer
De a hajnal, mi együtt talált ránk, már örökre miénk.
Fogadd, s ha kell, engedd tovább
Ne akard, így megkaphatod
A lebbenő tollpihe tenyeredben
Elnyugszik, ha nem markolod.
Túl sok fülledt, forró nyár volt
A Nap heve perzselve égetett
A hevült lég gyilkos volt már
Nem táplált, nem is éltetett
Felhólyagzott a zöld levél mind
Sárgult lassan, majd elszáradt
A törzs, mely annyi kínt megélt
Nem lázadt, de még fel-feltámadt
Jött az ősz, a dermedt, jeges tél
Meghalt egy rész a büszke fából
Lehullt lassan minden halott levél
Korhadt husáng lett a faágból
Aztán mégis éledtek a csonka ágak
Vastag kérge alá új remény költözött
Hitte erősen, jut hely a virágnak is
S újra minden ág csodába öltözött
De a hazug tél lopva visszaosont
Roppantott rügyet kaján vigyorral
Minden hajtást, reményt pusztított
Éjjel a baglyok vészjóslón vijjogtak
Elfáradt a fa, nem küzd már tovább
Halott sziklába nem ereszthet gyökeret
Az ég kékjét csak egy percre látta szépnek
Nem hazudja tovább, hogy szerette az életet.
Nélküled nincs húsba maró fájdalom,
Mely a reménnyel telt reménytelenségbe taszít
Nélküled nincs kegyetlen őszinteség
Mi tátongó sebet üt, de hege acélként vakít
Nélküled nincs mélyfekete magány
Mely az összeolvadást bújtatja ostobán
Majd egyek leszünk újra s újra
Ahogy a hangokból dallam lesz az elhangolt zongorán
Nélküled nem szállok pokolra, máglyán nem égek
Hogy aztán a mindenható óvón ránk tekintsen
Mert mi együtt vagyunk gyöngy s a kagyló
A mester keze szüntelen munkál a teremtett kincsen.
Csendes sóhajtás, hallgatom
Fekszem a sötétben melletted
A fakó csöndet, életre lehelt
Lágy lélegzeted festi meg.
Útközben - Schmidt Orsolya versei
Amikor már azt hittem, hogy mélyebbre nem taszíthat az élet, hogy már képtelen vagyok felállni, egy újabb pofon a verem legaljára lökött. Ott hevertem megtaposva, elhagyatva, a magány korbácsával félholtra ütlegelve. És vakon. Vakon, mert nem láttam, hogy felettem is süt a Nap, hogy segítő kezek nyúlnak felém, hogy az élet igenis tele van varázsos csodával. Nem hittem el, hogy valaha még képes leszek a boldogságra. Azt gondoltam, akkor vagyok erős, ha nem mutatom a gyengeségem, ha nem engedem bele szívem, lelkem valamibe, ami akár valódi is lehetne. De valójában ez gyávaság. A gyáva pedig fél - leginkább a fájdalomtól.
Volt egy pillanat, amikor már úgy éreztem, ennél jobban nem fájhat, s akkor hirtelen elkezdtem nem-félni. Képes lettem változtatni, talpra állni, kilépni a fényre és elindulni. Ekkor tűzmadárként újjáéledtem - ismét. Életem során immár sokadik alkalommal.
A legmélyebb perceimben a versek nyújtották az egyetlen kapaszkodót. Nem tudtam beszélni az érzéseimről, így leírtam őket. Aztán eljött az idő, hogy a szeretet, amely áthatja lényemet, életemet, utat talált magának. És most, hogy lelkem a főnix erejével szárnyal, már tudom, hogy ezért születtem. Újjászületni. Újra és újra.
Útközben vagyok. Az út maga a cél. A cél pedig a tapasztalás. Tudom, hogy minden értem történik - azért, hogy tanuljak, fejlődjek. Már tudom, hogy a valódi bátorság és erő abban rejlik, ha vállalom a kudarc kockázatát is, vállalom esendőségem, vállalom önmagam, és hagyom, hogy a szívem vezessen. Még akkor is, ha ez időnként pokoli nehéz, de végül mindig rájövök, hogy ez is a kegyelem része. Hiszen ezáltal jutottam el a boldogsághoz, ami továbbkísér az utamon. Mert útközben vagyok.
A könyv az alábbi linken rendelhető meg:
http://utkozben.colorcom.hu/info.php
Bármit megtenni
Lépni lassan, botlani, elesni
Vakon, süketen a porban heverni
Bezárni kaput, ajtót, ablakot
Kizárni fényt, mosolyt, illatot
Letörni az éledő bimbót
Mielőtt virágba fordulna
Alámerülve, fuldokolva
Az ég felé nézve mindent feladni
Eldobni, veszíteni, hátrahagyni
Őszintén szeretni, mosolyt festeni
Aztán a könnyeket is engedni
Megbocsátani, elfeledni
A múltat egy cigarettás dobozba tenni
S ha már nincs tegnap, holnap, semmi
Bármit, akármit megtenni.
https://pappadamjayk.wordpress.com/2017/01/07/schmidt-orsolya-utkozben-velemeny/
Fejem felszegve ráléptem az útra
A film pereg, vagy csak álmodom?
Nézem a vásznat, mind idegenek
Valaki más tapossa lábnyomom
Lidérckezek markolták torkom
Fojtó, fullasztó fajdalom: álmodtam
Lágy érintésre eszméltem lassan
Mondd, ki üvölt akkor az álmomban?
Nincs nappal, az éjjel tovatűnt
Álom s való; vajon melyik létezik?
Mi kerek egésszé volt gyúrva
Ha egyszer felébredek, szétesik?
Hagyd hátra, mit valónak hittél
Béklyó csak, mi földhöz szegez
Engedd el az igaz kép-mását
Lásd, mi a tükör mögött dereng
Homályos fotók, eltűnő illúzió
A törött tükör csillan, majd hasít
A bőrön a sebek begyógyulnak
A valótlan többé már nem vakít
Vértként acélozza meg erőd a heg
Nincs idő, tér, nem fogja fájdalom
Büszkén nézed csupasz önvalód
Ott, hol törékeny voltál egykoron.
