Túl sok fülledt, forró nyár volt
A Nap heve perzselve égetett
A hevült lég gyilkos volt már
Nem táplált, nem is éltetett
Felhólyagzott a zöld levél mind
Sárgult lassan, majd elszáradt
A törzs, mely annyi kínt megélt
Nem lázadt, de még fel-feltámadt
Jött az ősz, a dermedt, jeges tél
Meghalt egy rész a büszke fából
Lehullt lassan minden halott levél
Korhadt husáng lett a faágból
Aztán mégis éledtek a csonka ágak
Vastag kérge alá új remény költözött
Hitte erősen, jut hely a virágnak is
S újra minden ág csodába öltözött
De a hazug tél lopva visszaosont
Roppantott rügyet kaján vigyorral
Minden hajtást, reményt pusztított
Éjjel a baglyok vészjóslón vijjogtak
Elfáradt a fa, nem küzd már tovább
Halott sziklába nem ereszthet gyökeret
Az ég kékjét csak egy percre látta szépnek
Nem hazudja tovább, hogy szerette az életet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése