Bántottalak, hisz olvaslak vakon is
Tudom hol vagy gyönge, sebezhető
Fentről ordítva hibáid sorát
Mit látok, s mi néven nem nevezhető
Hasadt már szívem szavaid élétől
A pokolba is követtelek, egy sötét éjjelen
De nem tudnálak nem szeretni
Mert megmutattad tiszta önvalód nekem
Beléd bújok, fájdalmad bennem ég
Saját testem vérzik, ha megsebezlek
Vállamra venném bűneid terhét
Halál jutalmam, de ha kéred, elengedlek
Szívemmel, testemmel, lelkemmel szeretlek
Nem várok remegve viszonzást
Elég puszta léted, pőre önmagad
Nem vágyom többé az ismeretlen mást
Talán látom majd ráncos, öreg szemed
Talán karcos nevetésed hallhatom még
Talán kézenfogva sétálunk el egyszer
De a hajnal, mi együtt talált ránk, már örökre miénk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése