Homokvár

Gyere, játssz velem - szólt a kislány

A fiúcskát gyönyörűnek látta

Szőke volt, szeplős és halk szavú

Mosolygott rá, s minden nap várta

Oly nagyon vágyott pajtása lenni

Hívta újra, de a kisfiú elszaladt

Vonzotta őt a szép homokvár

Hát másik játszótársra akadt

Érezték mégis a lelkük rejtekén

Kinél szívük otthonra lelhet

Nem lesz más e Föld kerekén

De addig talán ezer év is telhet.

Szédítő szabadság

Élni! S nem csak túlélni

Szeretni úgy, hogy ragyogj

Kicsiny gyertyaláng lenni

Minek fénye vakítja a Napot

Kívánni, mint szomjazó vetés

A langyos tavasz záporát

Vágyni, mint rab madár

A szédítő szabadság mámorát

Nem érteni, csak érezni

Várni, de a hiány ne fájjon

Nem írni, s nem is olvasni

A gondolat a szív útján járjon

Tudni, hogy nem az számít

Hol vagy, és épp mit teszel

Mert kezed, arcod ő érinti

Ki lelkedben palántát nevel

Hinni, hogy a boldogságnál

Semmi nincs, mi jobban éltet

Meglátni egy virág szirmában

A csodát, hisz ez maga az élet.

Ismeretlen ismerős

Rád néztem a Duna parton 

Még nem hiányoztál 

Nem örültem, s nem is fájt 

Csak egy idegen voltál

Néztelek, mint közeledsz

A pályaudvari tömegben 

Várakozás pírja arcomon

Napraforgó kezedben

Parázs égeti szívem helyét 

Búcsúzni jössz hozzám 

Nem veted le sáros cipőd

Szavad nem pazarlod rám

Szárnyaszegett lett az idő 

Árnyak suhanását láttam

Jöttek, s a ködben tűntek el

Mint az, kit egyszer vártam

Tegnap újra megtorpantam

Időtlenné hevült pillanat 

Fürkésztem a tekintetét

Különös érzés, ismeretlen illat.

Elmúlik

Gyermek voltam, ölelés kellett

Nem volt gyógyír: majd elmúlik

Írtam verset, szerelmest, szépet 

Elhittem, ez soha nem múlik

Földön hevertem megtaposva

Könyörögtem: múljon el! 

Csak léptek zaját hallottam

Ki törődne egy ilyennel

Véres volt a születésük

Mondták, a fájdalom elmúlik

Remegtem két életért 

Éreztem, ez sosem múlik

Ellöktek, nem kellettem

Miért nem múlik minden el?

Adjon az Ég szárnyakat 

De a Mindenható nem felelt

Kaptam üres bókokat, minek;

Mi nem volt, nem múlhatott

Láttam vágyat a szemekben

De senki nem hozott csillagot

Állok hát kifosztva, némán 

Minden álarc lassan lehullik

Meztelen valóm oly sebezhető 

Csak a magány sosem múlik. 

Egyszer volt

Egyszer volt, hogy szívből szerettem

Harmatos mezőn neki pipacsot szedtem

Letérdeltem elé mezítláb a porba 

De ő felemelt, s két kezemet fogta

Gyöngéden vezetett a kavicsos úton

Féltett, mezítelen talpam összezúzom

Zsebkendőbe kötötte sebzett, vérző lábam

Hűs tenyerével csitította lázam

Tiszta ágyba fektette meggyötört testem

Csókjával élesztette rég halott lelkem

Halkan dúdolt, míg lehunytam szemem

Ő már tudta, többé nem pirkad nekem.