Hattyúdal

Fanfárok szóltak, mikor megszületett
Virágba borultak a hómezők
Pillangók repkedtek éjszakákon át
A jéggé dermedt szívek fölött

Olvasztott mindent maga körül
Forrasztott újra eggyé, mi felhasadt
Reményt, hitet szórt szerte
Úgy érezték, soha el nem apad

Óvták, fürdőztek mézédes vizében
Míg felnőtt, tanult s tanított sokat
Kapott és adott mély sebeket
De hitték bizton, törhetetlen marad

Aztán egy rideg-jeges téli éjjelen...
De nem, nem akkor mégsem
Észrevétlen kúszott be a közöny
Elemésztett vágyat, érzéseket 
Ő sosem hangos zajjal köszön

Vakká, süketté tette végül őket
Délibáb lett az eleven, hisz már holt
S most hattyúdalát énekli a szeretet
Nem értik még, hogy ami van, csak volt.

Erő

Pokoli, ha újra és újra felhasad
De miért fáj, ha gyógyul a seb?
Talán, mert egyre kisebb lesz
Az ép, sértetlen bőrfelület

A lélek szövete, mint a pókháló
Oly finom és áttetszően lágy
Mégis erősebb az edzett acélnál
Mert a sors beleszőtte fonalát

Lásd hát e sebekben sorsodat
Érezd minden hegben az erőt
Szeresd fájdalomtól szabdalt önmagad
Tégy meg bármit, ne csak a lehetőt!

Elment

Nézem az ajtót
Miért nem jön be?
Miért nem jön be?!
De hisz ő már halott
Érinteném arcát, haját
De csak fényképek
Mit maga után hagyott
Fognám újra kezét
Sírnék, mint egy gyerek
De miért nem tudok?
Talán mert Ő sosem hagyott
És most üres vagyok.

Ébredés

Egy szikrázóan hűvös hajnalon
Tekintetünk a távolba veszett
Két kezedbe tettem mindörökre
Ébredő Naptól megolvadt szívemet

Őrizd még a csókokat

Ringasd el a hajnalt
Ne törjön ránk sietve
Karjaidból ne ragadjon el
Ne hagyd, hogy megtegye

Őrizd még a csókokat
A lágyan szoros ölelést
Simító ujjaink nyomát
Az éltető, mézes érintést

Fesd újra az éjjel vásznát
Teríts rá vöröslő selymet
Lopd vissza hozzánk Kedves
A kókusz illatú szerelmet

Tükrök - születésnapomra

Tükör voltál nekem, köszönöm!
Köszönöm nektek, mind!
A mosolyt, a csókokat, ölelést
A csontig ható, halálos kínt
Acélozó, édes-bús gyermekkort
Hogy anya lettem, aggódó, féltő
Reménytelen, szerelmes kamasz
Boldog feleség, elhagyott szerető
Barát, kiért tűzbe mentek olykor
Barát, kinek megbocsátottatok
Lépések, botlások, súlyos szavak
Miért tán nem nyerek bocsánatot
Árnyak, kik jöttetek, s tűntetek el
Nektek is köszönöm, mind!
A tükör egy-egy szilánkja voltatok
Gondolatom ma rátok visszatekint
Láttam magam szemetekben
Voltam az, kiért epedtek hiába
Tartottam én is tükröt nektek
Mikor játszottam, mint szeszélyes páva
Majd egy jeges téli éjjel megleltem
A legigazabb velencei tükröt
Nem csorbul, meg sem vakul soha
Óvom, mint a legdrágább gyöngyöt
Tanítók voltatok ti mellettem
Ma szívem mindőtöket megérint
Általatok lettem azzá, ki lépni mer
Hát köszönöm nektek, mind!

Eljött a nap

Eljött a nap, könnyeim pergnek
Szirmot bontott, s most ragyog
Elengedte kezemet, rálepétt az útra
S én boldog édesanyja vagyok

Szikrázik elméje, szíve erős
Éles nyelvétől óvjon az Isten
De mézként olvad keménysége
Mert a szeretetnél nagyobb kincse nincsen

Bár megtehetném érted
Hogy fájdalmad átvegyem
Minden sebed bennem égjen
Könnyíthessek ezzel lelkeden

Ha kiejtem neved, Kamilla
Szívemből árad a boldogság
Életed legyen, mint pillangók röpte
Nem kívánhatok Neked mást.

Szivárvány szélén

Szivárvány szélén veled ülni
Szemed tavában megmerülni
Hallgatni az eső kopogását
Mellkasodon szíved dobogását
Nem keresni választ, csak érezni
Tudni bizton, sohasem kérdezni
Együtt, mint borsó s a héja
Mint padlás, s hozzá a létra
Beszélni egy olyan nyelvet
Miben szívünk örömet lelhet
Nem bánni, ha másnak talány
Miért ragyog a fény, ha halovány
Pillantásodtól megremegni
Bizonyosnak lenni, nem tévedni
Vágyakozni azután, mi a miénk
Megtenni bármit, mert van kiért
Veled halni, érted születni újra
Minden útnak van jövője s múltja.

Annyit adni

Bár tudnék annyit adni
Hogy ne érezd a hiányt
Míg szíved tüdeje levegőért
Fulladozva nem kiált

Bár tudnék annyit adni
Hogy érezd a bizonyosságot
Boldoggá tesz az orgona illata
Nem kívánok másik virágot

Bár tudnék szavakat adni
Ha a némaság ajkamat bevarrta
Fess mosolyt egy öleléssel
Ha karomat a magány bénítja

Bár tudnék annyit adni
Hogy ne mardosson a kétség
Világom kitöltöd, életem teljes
Amit adni tudok, mindenem tiéd.

Álmodni színeset

Álmodom ezer színűt, újra meg újra
Az álom hörögve harcol az életért
Peregnek arcomon vérvörös könnyeim
Hiába rohanok, a fekete halál utolér

Rózsaszín bőröm áttetszőn tiszta
Csak lelkemen virít megannyi ütésnyom
Kék s zöld foltok tarkítják szerte
Acélszürke erő az, mit szívem köré von

Fehér lepellel borítják be testem
Nincs mennyegző, ez szemfedél
Talán egyszer világtalan ébredek fel
Színes álmom így majd véget ér.

Álarc nélkül

Bántottalak, hisz olvaslak vakon is
Tudom hol vagy gyönge, sebezhető
Fentről ordítva hibáid sorát
Mit látok, s mi néven nem nevezhető

Hasadt már szívem szavaid élétől
A pokolba is követtelek, egy sötét éjjelen
De nem tudnálak nem szeretni
Mert megmutattad tiszta önvalód nekem

Beléd bújok, fájdalmad bennem ég
Saját testem vérzik, ha megsebezlek
Vállamra venném bűneid terhét
Halál jutalmam, de ha kéred, elengedlek

Szívemmel, testemmel, lelkemmel szeretlek
Nem várok remegve viszonzást
Elég puszta léted, pőre önmagad
Nem vágyom többé az ismeretlen mást

Talán látom majd ráncos, öreg szemed
Talán karcos nevetésed hallhatom még
Talán kézenfogva sétálunk el egyszer
De a hajnal, mi együtt talált ránk, már örökre miénk.

Tollpihe

Fogadd, s ha kell, engedd tovább
Ne akard, így megkaphatod
A lebbenő tollpihe tenyeredben
Elnyugszik, ha nem markolod.

A halott fa

Túl sok fülledt, forró nyár volt
A Nap heve perzselve égetett
A hevült lég gyilkos volt már
Nem táplált, nem is éltetett

Felhólyagzott a zöld levél mind
Sárgult lassan, majd elszáradt
A törzs, mely annyi kínt megélt
Nem lázadt, de még fel-feltámadt

Jött az ősz, a dermedt, jeges tél
Meghalt egy rész a büszke fából
Lehullt lassan minden halott levél
Korhadt husáng lett a faágból

Aztán mégis éledtek a csonka ágak
Vastag kérge alá új remény költözött
Hitte erősen, jut hely a virágnak is
S újra minden ág csodába öltözött

De a hazug tél lopva visszaosont
Roppantott rügyet kaján vigyorral
Minden hajtást, reményt pusztított
Éjjel a baglyok vészjóslón vijjogtak

Elfáradt a fa, nem küzd már tovább
Halott sziklába nem ereszthet gyökeret
Az ég kékjét csak egy percre látta szépnek
Nem hazudja tovább, hogy szerette az életet.

Nélküled

Nélküled nincs húsba maró fájdalom,
Mely a reménnyel telt reménytelenségbe taszít
Nélküled nincs kegyetlen őszinteség
Mi tátongó sebet üt, de hege acélként vakít
Nélküled nincs mélyfekete magány
Mely az összeolvadást bújtatja ostobán
Majd egyek leszünk újra s újra
Ahogy a hangokból dallam lesz az elhangolt zongorán
Nélküled nem szállok pokolra, máglyán nem égek
Hogy aztán a mindenható óvón ránk tekintsen
Mert mi együtt vagyunk gyöngy s a kagyló
A mester keze szüntelen munkál a teremtett kincsen.

Teljesség

Csendes sóhajtás, hallgatom
Fekszem a sötétben melletted
A fakó csöndet, életre lehelt
Lágy lélegzeted festi meg.