Jó lenne

Jó lenne veled lenni

Néha semmit tenni

Csak nézni mosolyod

Érezni, hogy a kezem fogod

Csak egy pillanat

Mit számít az idő, egy éj vagy egy élet 

Elég volt egy pillanat, és lelkembe égett 

Megkaptam mindent, gyermekkort, édeset 

Szerelmes, lázadó, vad kamaszéveket

Boldog, féktelen, szabad ifjúságot

Önfeledten ölelő édes-anyaságot

Kaladot, terveket, egy teljes élet zaját 

Kézen fogó öregkort, unokák kacaját 

Odaadott mindent, mi sosem volt enyém 

Csak egy pillanat, mi billogként égett belém

Nem kérek semmit

Nem akarok tőled semmit 

Ne légy hűséges támaszom

Nem kérek időt, perceket

Nem akarok sírni a válladon

Nem akarok tőled semmit 

Sem virágot, sem bókokat

Nem kell az érintésed

Nem kérek édes csókokat

Nem akarok semmit tőled

Az égboltról a csillagokat 

Hogy megóvj minden rossztól

Mosolyodat, szép szavakat

Nem akarok tőled semmit

Ne légy hangja csendemnek

Maradj semmi, mégis minden

Csak legyél része életemnek.

Csend

Ködként ölelő csend

Lágy, akár a puha kéz

Körbefon karjaival

Érintése megigéz

Áthallik, mi eleven

Csak az igaz hangok;

Néma mosolya édes 

Végre magam vagyok

Levetem jelmezem 

Most nem kell óvnia

Meztelen valóm védtelen 

Magányos harmónia.

Múlik...

Vénülő testem országútját

Tapossa az idő, a percek

Minden egyes lábnyoma

Egy-egy ráncban ölt testet

Enyészik a test, érik a lélek 

Fakul, mi egykor ragyogott

Bölcsesség, könnyek... az élet 

Mit a létezés maga után hagyott.

Halálsoron

Üres vagyok, elfogytak a szavak 

A kövek élesek talpam alatt

Serken a vér, hasít a fájdalom 

A létezést érzem elhalt lábamon 

Üres vagyok, nincs mosolyom

Lépdelek konokul a halálsoron

Fásult arc, egy meg nem élt élet

Idegen sorsom gyötrelme éget

Üres vagyok, emlékek sincsenek

Csak az éhes szemek kísértenek 

Odadobtam, s felfalták lelkem

De a kárhozatban nyugalmat leltem

Gyertek hát mind, ide lőjetek! 

Elvettetek mindent, nem félek tőletek 

Már feladtam, s most megadom magam

Kéjes-e a diadal, ha nincs könyörgő szavam? 

Gyufaszál

Eltévedtem. Bolyongok szüntelen

Hiszem, lehettem volna boldog s bűntelen

De kihuny lassan a fény s a remény 

Mint gyufaszál lángja vihar idején

Miért nem tudok őrjöngve üvölteni, 

Sebzett vadként kínok közt vergődni? 

Arcomra jégként dermedt a mosoly

Egy álságos világban lettem én is fogoly 

Tehetetlen elmém már a semmire vár 

Szívem helyén üres mellkasom mégis fáj.

Börtön

Ismerősként jöttem 

S mint idegen távozom 

Azt hiszed ismertél

De a Holddal változom

A biztonság börtönében 

Minden, mi volt lakoma

Nem oltotta éhemet 

Száraz kenyér e vacsora

Minden kedves szó 

Lánccsörgés fülemnek

Kezek lágy simítása

Mintha korbáccsal ütnének

Rácsok mögött élve 

Vajon ki a nyomorú rab

Én, vagy a hazug világ 

Ami már csak halni hagy.

Másképp

Másként nézel rám, mint más 

Mást gondolsz, ha azt mondom, társ 

Más az, ami boldoggá tehet

Vesd le hát magadról e terhet

Más. Nem rosszabb, csak másmilyen 

Jobb, ha nem különbözöl semmiben?

Életed ezért magányban teljen? 

Kell-e harcolni a világ ellen? 

Óvatos léptekkel haladva

Magadat soha meg nem tagadva

Meg lehet élni minden pillanatot

Mi másnak meg nem adatott. 

A kérdés most már csak annyi

Van-e bátorságod adni, s kapni?