Azt, aki te vagy

Nyújtsd ki kezed, tenyered nyisd
Mi menni akar, engedd, vidd
Bebocsátást aki tőled kérhet
Annak nem lesz zajos lépted
Meglátja a foltot ruhádon
És érti majd, hogy ez a vászon
Épp attól oly színes-míves
De semmiképp sem díszes
Hogy benne az ember ÉL
Minden ránca erről mesél
S megdobban ettől szíve
Újjá éled hamvadó hite
Van még valaki e Földön
Kinek lelke nem börtön
Ki a széllel együtt dalol
A zord világgal is dacol
Ki érti a madár énekét
Látja a szivárvány színét
Mosolya hegyeket bont
Szikkadt földre záport ont
Tudja, hogy a rút is szép
Elhiszi még a mesét
Csillámport szór álmaira
Szárnyat csatol vágyaira
Kivel oly könnyű a lét
Aki lelkében érzi a zenét
Ezt látja majd benned ő
S nem leszel sebezhető

Talán

Talán lesz hó, mi betakar
Puha és hangtalan
Talán lesz tűz, mi felkavar
S nem lesz parttalan
Talán lesz madár s etető
Remény a tavaszra
Talán fej felett tető
Szó nem a panaszra
Talán lesz napsugár
Mi melenget, nem éget
Talán lesz zöld fűszál
Mi egyszer megébred
Talán a szunnyadó szellem
Kibontja szirmait
S öntudattal telten
Megmutat valakit
Ki örökkön ott volt
De még nem kész a létre
Minden bogot felold
Nem kényszerít térdre
Talán kibújik burkából
Mutatja önmagát
Kilépve álomvilágából
Megleli sarkcsillagát
Talán mi összetört egykor
Majd újra eggyé lesz
Egy szív, egy élet, a gyerekkor
S lesz, aki kérdez
Talán lesznek válaszok
Balzsamos-gyógyítók
Mitől a szív nem sajog
Kedvesek, tanítók
Talán a jövő már itt áll
Ajtókon kopogtat
Nem sürget, kivár
Zászlót sem lobogtat
Csak meg kell hallani
Suttogó hívását
Talán meg kell vallani
A szív tanítását
Talán fellebben a fátyol
S túl az élet zaján
Áthallik a távol
Egyszer lesz ilyen talán.

Kemény szív

A kemény szív karcol;
Nem akar ontani vért,
Mégis bánt, maga sem tudja miért.

Miért lett kővé egykor?
Miért nem lüktet hevesen,
Ha egy szép szempár néz rá kedvesen.

Valami most történt.
Tán olvad mi volt fagyott;
Ez a szív újra él, már nem halott.

Tovatűnt a pillanat.
Dermedve lesújt és hasít,
Nem engedhet közel, csak eltaszít.

Versek

Szavak jelmezébe bújtatott érzések...
Néha színesek, olykor fakók e ruhák
Ma édesek, máskor keserűek a pirulák
A fájdalom, vagy az öröm könnyei áztatják
És mindig, mindig érzelmek járják át

A szépséges gém

Áll egy gém a tó partján, tűnő mozdulatlanságban
Márványszépségű madár, csodásabbat nem láttam
Teste kecses, lába hosszú, csőre, akár a míves tőr
Szárnya némán rebben, ha büszkén az ég felé tör
Csendben figyel, hosszan kivár, majd lecsap – vadászik
Ámulva figyeli egy másik, ő egyedül rá vágyik
De mit sem ér a szép külső, az őszinte elismerés
Mit számít ez, ha önmagának ő mégis oly kevés
Dermedt-könnyes tekintettel mered tükörképére
Hisz nem is emlékeztet arra a fenséges lényre
Aki visszanéz rá: ő ormótlan, ostoba, szárnyaszegett
Nem lesz méltó társa senkinek, a remény odaveszett
A boldogtalan gém mind jobban siratja életét
Társai szomorúan hallgatják gyászos énekét
Egyre sorvad a kecses test, enyészik a lélek
Hátat fordít szélnek, napnak - mindahánynak végleg
Érdemtelen kinek kéne? Nincs már, aki másként látja
Feladták a harcot érte, senki sem csodálja
Pillantását utoljára tükörképére veti,
Alábukik végül, s fájdalmát örökre feledi
Volt egy gém, a legszebb madár, mit valaha láttam
De nem hitte el magáról, s eltűnt a végtelen lápban.

A levetett kabát

Volt egy kabát, egykor szép és új
Boldoggá tett egyszerű létezése
Puhán, jóleső biztonsággal ölelt
Megszokottá lett a meleg érzése

De múlt az idő, a kabát kopott
Zsebe is kilyukadt észrevétlen
Néhány gomb már rég elveszett
Előtűntek hibái a hajnali fényben

Egy délután, sietős léptek közt
A vonzalom hirtelen minden elsöpör
Váratlanul rád mosolyog vágyad tárgya
Ó, mily csodás - de bűntudat gyötör

Hát elcsábulsz és megveszed
Jár neked ez a jutalom télre
Érzed mélyen, döntésed helytelen
Túlontúl nagy árat fizetsz érte

Mi lesz most viharvert társaddal
Ketten nem férnek meg a szekrényben
Jobb lesz neki más valaki vállán
Ki már fázik a vékony mellényben

Másnap reggel izgatottan készülsz
Végre felveheted új kabátod
Szép vagy benne, lám kivirultál
Észreveszi ezt minden barátod

Nyűtt kabátod kiteszed hát a ház elé
Hogy meglelje reá vágyó gazdáját
Estére csak hűlt helyét találod
Már tudod, sokan kedvelik fajtáját

Telnek a napok, az idő dermed
Szerzeményed egyre kényelmetlenebb
Fázol benne, és ez elszomorít
Tükörképed is mind idegenebb

Hiányzik az egykori társ ölelése
Mi kényelmesen, éppen rád illett
Melegített fagyos éjszakákon
S a fogasról ismerősként intett

Még a lyukas zsebet is vágyod
A titkos kis helyet a bélésben
Ahol mindig rálelhettél arra
Mit elveszettnek hittél régen

Már inkább kabát nélkül vacognál
Mint az újban pompáznál feszengve
Bár szinte fáj a régi hiánya
De hiába kérnéd vissza esengve

Tovatűnt az érzés, mi átjárt egykor
Magadba szippantva ismerős illatát
Parttalan a vágyad meglelni őt
Életed eltűnt vezérlőcsillagát