Szárnyalj

Engedj el mindent, szárnyalj szabadon.
Ha önmagad vagy, nincs már hatalom,
Amely gúzsba köt, láncot ver rád,
És a reménytelen mélységbe ránt.
Lángolj, égj perzselőn!
Ne félj, szíved tüzétől ne óvd magad.
Még ha ez téged is elemészt, elragad,
Ne húzz magad köré áttörhetetlen falat.
Talán a fájdalom könnye áztat majd százszor, ezerszer,
Hogy a boldogság madara rád leljen egyetlen egyszer.

Kőszív

Mivé leszek, ha bent minden sziklává dermed?
Ha lelkem üresen, némán tátong,
Mint hangverseny után az elhagyott koncerttermek.
Ha véső formálja szívemet, nem az áradó szeretet.
Mivé leszek, ha engedem, ha hagyom, hogy
Sivataggá tegye életemet a fájdalom.
Töviskabátot húzok, távol tartva a csalódást,
A közöny maszkját magamra öltöm,
Többé be nem engedek semmi mást.
Kőtáblába vésett szerelem; sima, kemény és jéghideg.
Nincs semmi többé, mi váratlan, az illúzió elveszett.
Hát engedem, hát hagyom, hogy most már így legyen,
Örökkön óvni fogom attól, ki ma sebet ejtett szívemen.

Zárd be a szíved

Zárd be jól a szíved,
S tégy rá erős lakatot,
Kulcsát oda ne add senkinek.
Ha majd eljön, aki érdemes,
Az kulcs nélkül nyitja meg.

A szavak hatalma

Hideg, romboló szavak
Mint hörögve tomboló hurrikán
Érzéketlen, maró gúny
Belesajdul minden porcikám
A szeretet pillangója tovaszállt
-ki tudja, időzött-e szívünkben? -
Most ürességet hagyott maga után
De nem fáj igazán, mondd miért nem?
A tisztánlátás jeges szele józanító?
A remény ígérete gyógyító?
Mégsem volt egyetlen percért sem kár
Hisz az, aki tegnap voltam,
Általa nem vagyok ma már.

Úton

Van, hogy úgy véled, látod az utat, 

Így bátran, magad is nekivágsz. 

Nem számít van-e ki irányt mutat, 

A legmagasabb bércre is felhágsz. 

Van úgy, hogy nem tudod, 

Meddig tart a séta. 

Kézen fognak, s úgy vezetnek, 

Vagy magadra hagynak néha. 

De úgy is eshet olykor, 

Sötét borul a jövőre. 

Az akarat falat húz eléd, 

S nem lelsz az éj-fekete kikötőre. 

De történjék bárhogyan, 

Ha előtted az út, indulj rajta tova! 

Lépj mindig előre! 

A bátor nem veszíthet soha.

A remény fénye

Megcsillan a remény, mint éjfekete szén közt a gyémánt.
De vigyázz, ne nyúlj utána mohón,
Mert az apró kő, ahogy jött, úgy tűnhet el némán.
Megeshet, hogy talmi volt a csillogás,
És a csodából nincs mi való,
Csak a kő keménysége, semmi más.
Mégis bízz, mert élni másért nem érdemes;
Boldogságod csak a hited hozhatja meg.

Mégis fáj

Az gondoltad önhitten, acélos már szíved,
De egy szó az éterből, s megingott hited.
Mint kártyavár dőlt le a kőfal,
Mitől remélted megvéd majd.
A szavak, mint éles penge, tűhegyes tőr
Szabdalták újra tested, a fájdalom meggyötör.
Most kell az erő, a hatalom magad felett,
Ne törj megint össze, s lásd újra kéknek az eget.

Válaszra ne várj

A horizonton lebukik az izzó nap
Átadva helyét a sűrű éjszakának
A látható eltűnik, a hallható elhallgat
Csak az elme zakatol, s a szív vallat
Kérdi a lelket - mi az mi ennyire fáj?
De válaszra ma éjjel nem nyílik száj
A fájdalom gyötör,testedbe fojtón bezár
Könnyebbülést most várva ne várj
Ha eljő a hajnal, harmat könnyet sírva
Kinyílik szemed, s olvasod mi van megírva