Nem ölöm meg a szívedet

Nem ölöm meg a szerelmet
Nem ölöm meg szívedet

Gyilkos elvárások pengéivel
 Nem ejtek rajta sebeket

Ha egyszer felhasadt
 Ajkammal bár lecsókolhatom

A heg talán begyógyul majd
Mégis szüntelen sajog

Ne zárom kalitkába
Madár-röptű, szabad lelked

S te énnekem alkonyatkor
A legszebb dalod zenged

A szárnyaszegett pacsirtát
Némán gyötri a fogság

De ha szíve szabad marad
Minden útról visszatér hozzám

Lidércálom

Emlékek, mint zsarátnok égtek elmédbe

Pillanatok sakálként szaggatják szíved

Akartál mindent, mi tiéd sosem volt

Elhitted, aki szeret, nem veszíthet

Öleltél, ahogy a katona, ki halni megy

Mellére borultál vágytól szomjazón

Hulljon hályog, lásson át fénylő önmagán

Kérted őt megannyit, aztán a Mindenhatót

Ha tapos a fájdalom, eljő a kényszerű vég

Lehull a legszebb szóról az ékezet

Elhitted, aki szeret, nem veszíthet

Nem vesztettél, csak a reményt s az életet

Minden lépés

Minden lépés az úton feléd vezetett

Magányom börtöne ajtót keresett

Nem lelte kulcsát a rozsdálló lakat

Nem segített erő, nem győzött akarat

Átkeltem sós könny-tengereken

Forgattak tőrt sebzett lelkemben 

Kaptam fakón tűnő boldogságot 

De semmit, mire szívem vágyott

Lemerültem a sötét némaságba 

Hogy minden kínt hagyjak hátra

De egy hang hívott újra s újra 

Így nem nyelt el a feledés kútja

Az angyal, már tudom, te voltál 

Kinek vállam volt az oltár 

Ki óvott, s nyújtott éltető vigaszt

Mikor nem akartam már a tavaszt

Rohanó vonat, sebesen tűnő tájak 

Mégsem tudtam feledni a vágyat 

Hogy egyszer érintsem kezedet

Igen, minden út hozzád vezetett

Légy nekem

Légy csillagom, kedvesem

Hű szeretőm, barátom, a mindenem

S én mindörökre társad leszek

Lepkeszárnyként fogom kezed

Légy nekem a tavasz első virága

Ki ártatlan szemmel pillant a világra

Napraforgó légy, s én Napod leszek

Sólyom és galamb, ki az égig repül veled

Ha könny csillanna szép szemedben

Lecsókolom, hogy mi fáj, feledd el

Majd egy fáradt, nehéz hajnalon

Ha vizet kívánsz, mert szomjazol

A kősziklából fakasztok neked

S ha mégsem tudnék, hát szomjazom veled

Hallhassam minden nap nevetésed

Vagy némuljon el a világ végleg

Amíg élek, legyél mosoly arcomon

S ha lejárt időm, légy utolsó sóhajom

Maradok...

Maradok, míg szavaim élnek

Nem lesznek kaviccsá a víz tükrén

Mit elnyel a néma végtelen

S lassan fojtja meg az örvény

Maradok, míg szavaid nem sebeznek

Amit mondasz, csak nekem szól

Vakon megbízol bennem

S tudod azt, hogy szeress jól

Maradok, míg megnyugtat, ha alszom

Mellkasodnak csendes emelkedése

A szavak nélküli boldog csend

A langyos éjjel lágy szívverése

Maradok, míg sírsz, csak attól

Hogy szeretlek, s hogy létezem

S könnyek csillognak szememben

Ha arcod érinti két kezem

Maradok, míg nincsenek láncok

És veled szabad vagyok

Ha vakon is követjük egymást

Néha te vagy elöl, s én néha lemaradok

Maradok, míg csak viták vannak

Mit megoldássá szelídítünk

Míg emelt fővel fogod kezem

S büszke vagy, hogy egy a szívünk

Maradok, míg könnyünk csordul

Mikor önfeledten nevetünk

És nem érti meg senki: miért

S mindent, mi fáj, feledünk

Maradok, míg a hajnali fényben

Azt a percet várod várva

Mikor újra ölelhet két karod 

S szemed szememet csodája

Míg szívemmel látlak, maradok

S te is csak addig maradj velem

Ha megvakulnánk egyszer mégis

Istent kérem, csak a sírba tegyen.

Egy új élet partján

Az ólomlábú idő fáradt léptei alatt

Sebek fakadtak szilánkok nyomán 

De a percek most megszelídültek

Mint régi dallam a poros zongorán

A múlt filmkockái mind kifakultak

Nem zakatol a vetítőgép ostobán

Néma szavait üvölti a jeges szél

Ne nézz vissza, lépj át a tű fokán!

Szemedbe néztem, s láttam önmagam

Kezem érintetted egy fagyos éjszakán

Csoda ez, varázsporral hintett teljesség

Otthonunkra leltünk egy új élet partján.