Nem érdekel, aki nem vagy

Nem érdekel, mennyi éveid száma, s hogy miből élsz
Azt akarom tudni, mersz-e találkozni azzal, mitől félsz
Tudsz-e futni az esőben, nem az eresz alá bújni
Nem törődve semmivel, szíved középpontjába jutni
Nem érdekel, mely bolygóid állnak együtt a Holddal
Azt akarom tudni, bántottak-e úgy, hogy szövetkeztél a gonosszal
Szerettél-e már annyira, hogy nem óvtad magad
Hogy el tudod-e viselni a saját, s az én kudarcomat
Voltál-e már őrült, nem nézve a lét korlátait
Érezted-e valaha az árulás mérgezett nyilait -
Úgy, hogy lélegzeted elhalt, melledből kiszakadt tüdőd
Szíveden soha nem gyógyuló, tátongó sebet ütött
Nem érdekel, hogy igaz-e, mit szép szavakkal mesélsz
Azt akarom tudni, az életedtől igazán mit remélsz
Hogy meséd hány őszinte gyermeket kacagtat
S ha összetörsz, mi az, ami belülről megtarthat
Nem érdekel, hogy az idő nyomot hagyott-e testeden
Azt akarom tudni, jönnél-e akkor is, ha nem engedem
Látod-e a szépet, ha az nem minden nap szép
Hiszed-e, hogy az élet egy csodákkal teli játék
Könnytől ázott arcod a Hold felé valaha fordítod?
Hogy aztán csontodig összetörten, mégis felállva ordítod:
Igen! Nézzétek, élek!
S tudod-e azt, hogy mindig vége lesz a télnek

Ajtók

Ajtó, melyen hiába zörgetsz,
Nincs ki mögötte felébred.
Ajtó, amely hosszan nyílik,
Ott les rád a vég, végzeted.
Egy ajtó, mi előtted tárva vár,
Azon lesz érdemes belépned.
Többé nem kell kérned, félned,
Mert szívedet végre meglelte léted.

Elmúlni

A dohányzás halált okozhat, olvasod
De az életet örökre úgysem birtokolhatod
Ez lenne halálod oka? Nem...
Szív nélkül nem éltél igazán sohasem
Tanulj meg szeretni őszintén, bátran
S akkor nem hiába hamvad el cigarettád a szádban

Nagymaminak

Nagymami, mesélj még, kérlek, sohase hagyd abba
Mondd el újra, hogy ne fájjon, így lépj a holnapba
Nagymami, szeress még, kérlek, soha el ne múljon
Ne hagyd, hogy az ész, mindig csak a szíved súgjon

Ismerni vélem életed, sorsod minden múló percét
Gyötrelmes napjaid, léted számolatlan fájó, s boldog emlékét
Életem része mind, hisz Te magad is az vagy
Általad lettem az, kit a szeretet soha el nem hagyhat

Gyermekkorod gyötrő éveiben nem gyógyított anyai kéz
Nem bújhattál karjaiba, ő már csak fájó emléket idéz
Nem óvott egy féltő apa, ki olyan, mint az enyém
Ha rémálmodból riadtál egy rideg nap sötét éjjelén

Boldogságot nem hozott a nász sem, csak nehéz éveket
Te szívedből adtál, mit a sors elvett - gyermekéleteket
Magány volt társad többször, mint azt érdemelted
Miért nem volt ott akkor senki, kit sorsod érdekelhet?

Könyörgő kérésed végül mégis meghallgattatott
Gyermekeidet többé nem ereszti el ölelő karod
Édesanya lettél, s bár napjaid eztán is ólom-nehezek
Lányod s kisfiad tiszta kacagása könnyítette lelkedet

Mentél az úton bátran, keményen, mindig csak előre
Nem riasztott semmi, így jutottál fel, fel a hegytetőre
Felnevelve gyermeket s unokát végtelen nagy szeretettel
Türelmed el sosem apadt, példát mutatsz ma is életeddel

Ezer emlék köt minket össze, drága Nagymamikám
Megtettünk mi együtt bármit, ugrottunk tüzes karikán
Türelmesen tanítottál, hogyan főzzek borsólevest
Kanasztában izgatottan gyűjtöttük a kettest, hetest

Kísértelek a munkába, együtt hordtuk ki a postát
Te vezettél kézen fogva, hogy megleljem az iskolát
Körbetáncoltuk a konyhát, s énekeltünk nevetve
Szomorúság sosem költözött mosolygó szemedbe

Ha tél, s jeges hideg volt, nekünk az sem számított
A szeretet a szívünkből egy percre se tágított
Volt nekünk egy közös titkunk, mit nem ismert senki
A titkosírásunkról a fátylat már nincs, mi fellebbenti

Mikor én is anya lettem, Te voltál, ki mellettem állt
Megtanítottad nekem a világ legszebb altatódalát
Nem fáradtál, órákon át ringattad sírdogáló kisbabám
Tudtam, olyat kapok Tőled, mit más senki nem adhat át

Hálás vagyok minden percért, mit Veled tölthettem
Szívem, hogyha szomorú volt, Neked kiönthettem
Tanácsaid, bölcsességed az életem útján átvezet
Bátorító szavaidért nem járhat más, csak köszönet

Nagymamikám, mesélj még, sohase hagyd abba
Vigyél mosolyt ezentúl is minden áldott napba
Nagymamikám szeressél még, soha el ne múljon
Fogd meg kérlek a kezem, hogyha feléd nyújtom

Amikor Isten nevet

A boldogság sóhajnyi kegyelem
Felfedezni ott, hol nem is keresem
Mikor nincs szükség szólaló kérésre
Rátalál a válasz a néma kérdésre
Megkapni, mielőtt még kérnéd
Az őszinte szót, az égbolt kékjét
Gyermekkacajt, ha eltörött a játék
Mosolyt akkor is, ha fáj még
Ha a koldus nem kér, ad neked
Amikor a boldog éj a mába átvezet
Forgatagban rálelni a kedves arcra
Önfeledten repülni a kitárt karba
Nem várt levelet reszketve bontani
A pillanatot soha el nem rontani
A terített asztalt mind körülülni
Tiszta szívvel hálás imába merülni
S ha a nap sugara áttöri a felleget
Bizton tudhatod akkor: Isten nevet

Eltaszítva

Nem kellek, mert nem vagyok jó neked

Mást vártál, talán szebbet, okosabbat 

Nem kellek, mert túl sok vagyok neked

Más dolgok látom, most fontosabbak 

Nem kellek, mert nem vagyok elég neked

Többet akarsz, olyat, ki jobb, sőt tökéletes

Nem kellek, mert túl kedves vagyok neked

Magányodba zárva lettél halott-üres

E vers margójára...

„- Élhet az ember szeretet nélkül, Hamil úr?
Nem válaszolt. (...)
- Miért nem válaszol, Hamil úr?
- Nagyon fiatal vagy, és jobb, ha nagyon fiatal korában bizonyos dolgokról nem tud az ember.
- Élhet az ember szeretet nélkül, Hamil úr?
- Igen - mondta, és lehajtotta a fejét, mintha szégyellné magát.
Erre sírva fakadtam.”

(Emil Ajar: Előttem az élet)

Apokalipszis

Porban fetrengsz, éhen pusztulsz, nem elég
Könny nélkül gyilkolsz, hogy élhess, nem elég
Dogmákban hiszel, nem elég neked
Ezért erre kényszeríted gyermeked
Lángol a kék bolygó, kéj az erőszak
Kinél a vagyon, annak mindent szabad
Az emberi élet hitvány, értéktelen
Mint rothadó alma az Édenkertben
Mivégre születtünk erre a Földre?
Hogy hatalomért menjünk ölre?
Hogy csalárd igazságot kántálva
Mételyt ültessük e haldokló világba?
Ha végnapjait éli, s rettegést fial
Csapkod a gonosz torz polipkarjaival
De ha tomboló vihart szivárvány követ
Tort ülhet végül a jó a gyalázat felett

Az vagy nekem...

Mint a februári szökőnap
Mint patak közepén egy kőlap
Bárányfelhőben úszó égbolt
A gyermekkor, mely oly rég volt
Hőségben a szökőkút cseppje
Egy vállamról elröppenő lepke
Számtan órán az egyenlet megoldása
Az évszakok nem múló körforgása
Lámpás, mi mutatja az utat
Elvarázsolva a naív kis bogarat
Zápor után a boldog szivárvány
Mi örökre eltűnik, tovaszáll