Tollpihe

Fogadd, s ha kell, engedd tovább
Ne akard, így megkaphatod
A lebbenő tollpihe tenyeredben
Elnyugszik, ha nem markolod.

A halott fa

Túl sok fülledt, forró nyár volt
A Nap heve perzselve égetett
A hevült lég gyilkos volt már
Nem táplált, nem is éltetett

Felhólyagzott a zöld levél mind
Sárgult lassan, majd elszáradt
A törzs, mely annyi kínt megélt
Nem lázadt, de még fel-feltámadt

Jött az ősz, a dermedt, jeges tél
Meghalt egy rész a büszke fából
Lehullt lassan minden halott levél
Korhadt husáng lett a faágból

Aztán mégis éledtek a csonka ágak
Vastag kérge alá új remény költözött
Hitte erősen, jut hely a virágnak is
S újra minden ág csodába öltözött

De a hazug tél lopva visszaosont
Roppantott rügyet kaján vigyorral
Minden hajtást, reményt pusztított
Éjjel a baglyok vészjóslón vijjogtak

Elfáradt a fa, nem küzd már tovább
Halott sziklába nem ereszthet gyökeret
Az ég kékjét csak egy percre látta szépnek
Nem hazudja tovább, hogy szerette az életet.

Nélküled

Nélküled nincs húsba maró fájdalom,
Mely a reménnyel telt reménytelenségbe taszít
Nélküled nincs kegyetlen őszinteség
Mi tátongó sebet üt, de hege acélként vakít
Nélküled nincs mélyfekete magány
Mely az összeolvadást bújtatja ostobán
Majd egyek leszünk újra s újra
Ahogy a hangokból dallam lesz az elhangolt zongorán
Nélküled nem szállok pokolra, máglyán nem égek
Hogy aztán a mindenható óvón ránk tekintsen
Mert mi együtt vagyunk gyöngy s a kagyló
A mester keze szüntelen munkál a teremtett kincsen.