Végül...

Süket vagyok és vak 

Nem jutnak el hozzám a szavak 

Erőtlen-bénán hull kezem testem mellé 

Elszakadtak a láncok, elindultam a semmi felé 

Nincs út, sem híd lábam alatt 

Nincs deszka, mi felszínen tarthat 

Elmosódtak a színek, a hangok 

A légüres térben csak magam vagyok 

A lélegzet csak sóhaj, mi tüdőmben volt 

Utolsó mosolyom csak egy elkent festékfolt

Öleljen magához a puha mindenség

Bocsásson meg az Ég mindenért.

Bárki földje

Bárki földje ez, az enyém nem

Nem voltam otthon sohasem 

Idegen falak, idegen ágyak 

Egy idegené voltak a vágyak

Egyedül kelek, a kávé is idegen

Már nem vágyom melegre, az is jó hidegen

Nincs múltam, sem jelenem

A jövő eltűnt, már nem keresem.

Elengedted kezem

Hiába ordítom néma szavaim

Hiába török át a tárt kapuk falain

Hiába vagyok bűnös, és bűntelen

Ha elengeded két kezem

Hiába hajózom a kiszáradt tengeren 

Hiába sírok némán, könnytelen 

Hiába táplálom testem, éhezem 

Ha elengeded két kezem

Hiába áztat a sivatagban eső 

Hiába nincs a viharos égen felhő 

Hiába lát vakon is szemem 

Mert elengedted két kezem.

Milliárdnyi lélek

Fenn az égen milliárd apró szikra 

Mint szentjánosbogarak pislognak

Megannyi lélek számolatlan titka

Éjszakánként új életükről álmodnak

Szép lesz a lét, vagy épp nehéz 

Miért nem lehet egyszerre mind

Sok öröm benne, vagy talán kevés 

Ó mindenség, hozz hát nekik hírt

Lehet bármilyen, hisz élni érdemes 

Minden nap tele páratlan csodával 

De a létezés csak úgy lehet kegyes 

Ha lát a szem, a szív varázsával.

A magány

Ezerarcú, hűséges társ a magány
Nem csal meg, el sosem hagy
Kit rejt álruhája, örök talány
Jól ismeri azt, aki nem te vagy
Maszkja néha kevesed takarja
Álságos szavakkal nyugtat
Szívedet csak sebezni akarja
Ahogy fájó emlékeidben kutat
Ha mosoly szaggatja arcodat
Ha belül mindig egyedül vagy
Amíg társtalan vívod a harcokat
Magadra ő soha nem hagy.

Remény

Reméled, hogy áttöri a fény a felleget
S megcsillan, miben hittél, de elveszett
Reméled, hogy megtalál az álom 
Mit festett szíved egykor, még várod 
A reményt, mint derengő ködfelhőt
Jeges szélvihar szerte zúzta 
A gyermeki lélek réges-rég felnőtt 
Mivégre élsz hát, ha léted kietlen puszta?