Merre vagy?

Itt a tavasz, szirmait bontogatja;
Zöldell az erdő, a rét, a fasor.
De te nem vagy itt, hogy szememmel láss,
Szívemnek féltő otthont adj...
Nélküled fázom, megfagyok!

Itt voltál

Morzsa az asztalon, itt voltál.
Egy pohár utolsó cseppjében szád íze.
A székpárna süppedése.
Bőröd a bőrömön.
Mosolyod simogatása.
Illatod még lebben a szobában.
Hangodat visszhangozza a csend.
Pillangók repkednek odabenn.

Azt mondom...

Azt mondom: jó veled
Te úgy érted: el ne menj
Suttogom: szeretlek
Visszhangzik - az üres csend
Úgy értem ezt, jó velem
De ez nem elég nekem
Ordítom, nem kellesz!
Te szorosan átölelsz
Zokogom, miért én?
Mondod: csak te, örökké...

A Kedvesnek

Óvatos léptek visznek feléd,
Lényedből árad a nyugalom.
Mégis néha félek.
Mondd, mi ez a hatalom?
Úgy vonzol egyre magadhoz,
Mint mágnes a kemény vasat.
Meddig leszek fémből?
Meddig áll ellen az akarat?
Szemed tükrét nézem,
Miközben eggyé olvadunk
Múló pillanat ez, érzem;
Vajon holnap lesz mit mondanunk?
Motoz a szívemben egy érzés,
Mind inkább forrong, kitörne.
De a vulkán ereje tudom,
Mindkettőnket végleg elsöpörne.
Várok hát egyedül, csendesen;
Mégsem vagyok magam.
Bár nem vagy itt velem,
Lelkemben mégis béke van

Kérdőjelek

Hol van a távol?
Messze? Vagy mégis közel?
A jövő homályba vész
Ki tudja, mikor jön el
Tűnő pillanat...
Ez a holnap vagy már a múlt?
Mi sóhajunk csendjébe fúlt
Vágyni a nyugalmat?
Biztosan ez kell nekem?
Elillanna a hevület?
Vagy maradna velem?
Vajon ő mit érez?
Mi bújik szívében mélyen?
Mire vágyik az élettől?
És ezt velem? Vagy nélkülem?
Fontos ez most?
Jobb a pillanatnak élni?
Örülni a mának?
Vagy a messzi távolba nézni?

Lásd meg

Édes percek, vágyakozás.
Ólmos napok, várakozás.
Te teszed azzá, amivé lesz.
Ha úgy akarod,ha úgy éled meg,
Csodás lehet az életed.
Ne az esőt érezd, lásd a szivárványt.
Hajnali órában halld a madár szavát.
A világ ugyanaz marad,
De a boldogság ebből fakad.

Ki vagyok?

Egy kicsiny bogár, megbújik a fű közt.
Számára ez a világ, egy talpalatnyi hűs föld.
Nézem magam a tág messzeségből,
Hisz én is bogár vagyok, egy, az öröklétből.
Azt hiszem, ez a minden, de csak egy állomás.
Jöttem, kicsit ez vagyok, s holnap valaki más.

Lassan

Cseppen a méz.
Végigcsorog ajkad szirmai közt.
Lustán, édesen, míg ajkam megfüröszt.
Végül célhoz ér.

Kislányomnak

A pillanat oly tűnékeny, elillan;
Hisz tegnap még kézen fogva mentünk.
Együtt sétáltunk az iskolába.
Az évek elszálltak, tán bölcsebbek is lettünk.

Ringattam a legszebb babát, kit az ég adott,
Teltek veled boldogságos napjaim.
Bár nagylány lettél mára Kicsim,
Azóta is szorosan ölelnek karjaim.

A kicsi lány bizony megnőtt
Tengernyi szeretetet, derűt adsz
Szíved és eszed a helyén, tudom jól,
S ma-holnap szárnyra kapsz.

Már másról beszélgetünk, mint rég,
Már nem vagyok oly mókás.
Ritkábbak lettek az álompuszik;
Te nőttél meg? Vagy én lettem más?

Megbántottunk, s most dühösen állsz,
Dacosan, szótlanul leszeged fejed.
De Bodza játszva odabújik hozzád,
S te máris huncutul ránevetsz.

Vajon mi lehet belül, a lelkedben,
Nehezen értjük meg mi most.
Talán te magad sem tudod mi ez,
De nem tart soká hidd el, megnyugodsz.

Dehogy lettünk mi mások Édes,
Nézd csak, és lásd, minden ugyanaz:
Büszke édesanya vagyok most is,
S büszkeségem oka te magad vagy.

De bárhogyan alakuljon sorsunk,
Egy dolgot kérlek, sose feledj:
Az vagyok, ki mindig melletted áll,
Aki örökkön-örökké szeret.

Sorsok

Ráncok a szemed körül.
Ráncok a szemem körül.
Sóhaj a lelkedből.
Sóhaj a lelkemből.
Évek az életedben.
Évek az életemben.
Nem voltunk egymás útitársa.
Szívemnek nem voltál szállása.
Most mégis rímelnek egymásra.