Emberek

Becsomagolt életek esőben, sáros utakon

Menetelnek szüntelen, talán jobb is, ha vakon

Fáradt remény süt a mélybarna szemekből

Vér szivárog némán a sebzett lelkekből

Talán hiszik, ha sorsuk leteszik a teremtői kézbe

A mostani fájdalom lesz majdani boldogságuk része.

Szemedben látom

Zavart mosollyal nézem arcodat

S szemedben látom a szerelmet 

Lassan, halkan ébred szíved körül

Szürke napjaidra nektárt csepegtet

Nézlek. Most te is csak engem látsz 

Tudom, minden sejted értem él

A rajongást látom szemedben 

Vad örvényként ölel a szenvedély

Nézem arcod, tudom minden ráncát 

Szemedben már rég nem látom

A szerelem észrevétlen elkopott 

De még mindig megölelsz ha fázom

Egymást nézve megyünk csendesen

Öreg kezünk puhán, féltőn összeér 

Látom, s te is látod szememben

A szeretetnél semmi nincs, mi többet ér.

Ami a tiéd

Van egy pillanat, ami a tiéd 

Rebbenésnyi idő, mikor még eldöntheted

Melyik útra lépsz, s indulsz el

Utánad szivárvány ébred, vagy förgeteg

Van egy pillanat, ami a tiéd

Amikor a választás még rajtad áll 

Kitárod bátran lelkedet

Vagy elfordulsz, hisz úgyis tovaszáll

Bölcsen dönteni nem lehet

Csak azután eszmélsz majd, hogy miért

Vezesse hát szíved tettedet

Mert mindig van egy pillanat, ami a tiéd.

Szilánkok

Állsz magadban a védelmező üvegfal mögött 

Mert a biztonság képzete kell mindenek fölött

Nem mersz élni, csak rettegsz, vajon túléled? 

Közben nem jutnak át a hangok, az illatok, a fények 

Kívül reked minden, mi eleven s való 

Hiszed, a fájdalom sem hatol át, de ez illúzió 

Az üveg hideg, kemény, s nem törhetetlen 

Repedni látszik, mint a jég, már nem töretlen 

Az élet minden nap feléd nyújtja reménnyel telt kezét 

Legyen bátorságod elfogadni a csodát, a Nap melegét

Lépj ki üvegkalitkádból, mely földhöz szegez

Mert egyszer szilánkjaira hull a fal, s halálra sebez.