Pokoli, ha újra és újra felhasad
De miért fáj, ha gyógyul a seb?
Talán, mert egyre kisebb lesz
Az ép, sértetlen bőrfelület
A lélek szövete, mint a pókháló
Oly finom és áttetszően lágy
Mégis erősebb az edzett acélnál
Mert a sors beleszőtte fonalát
Lásd hát e sebekben sorsodat
Érezd minden hegben az erőt
Szeresd fájdalomtól szabdalt önmagad
Tégy meg bármit, ne csak a lehetőt!
